Joseph McCarthy csupán a nevét kölcsönözte az amerikai psziché egyik állandó összetevőjének, amely időről időre paranoiás gyűlöletkitörésekben nyilvánul meg az éppen aktuális külső vagy belső „ellenségek” iránt, legyen szó indiánokról, mexikóiakról, (olasz, lengyel, zsidó vagy vietnami) bevándorlókról, déliekről vagy északiakról, „pápistákról”, japánokról, nácikról, kínaiakról, muzulmánokról és így tovább.

Az USA európai csacsenerei szemében McCarthy az epigonjaival, az elődeivel és az utódaival együtt egy állítólagos „másik Amerikát” képviselt, amely már egyszer s mindenkorra a múlthoz tartozna, miután Eisenhower és Kennedy véget vetett neki. És mégis, amikor már senki nem gondolt rá, McCarthy árnya ismét felbukkant a szabadsággyilkos törvénykezésben, amelyet George W. Bush szenátusa a 9/11-et követően valósított meg. Valójában a reminiszcencia felvetése csak részben igazságos, mert visszatekintve a „komcsifaló” wisconsini szenátor ártalmatlan kóristafiúnak tűnik ahhoz képest, amit a XXI. századi neokon rendszer megtestesített és létrehozott skizofréniából, harci dühből és intézményesített üldözésből.

Mint tudjuk, az eredeti maccarthyzmus abból állt, hogy felforgató tevékenységgel vagy kommunista szimpátiával vádoltak meg amerikai állampolgárokat vagy az USA-ban tartózkodó külföldieket – gyakran egyébként teljes joggal. Más kérdés, hogy az egykori boszorkányüldözések korszakát felidéző szervezett besúgás és üldözés politikai módszerével szenátusi inkvizíciós eljárásnak vetették alá alkalmanként azokat is, akik csupán az amerikai külpolitika imperialista irányvonalát vagy a washingtoni oligarchia érzéketlen szociálpolitikáját tették kritika tárgyává. A McCarthy által elnökölt szenátusi bizottság főleg a közszolgálatban, a szórakoztatóiparban és a médiában ténykedő értelmiségiekre fenekedett. Így 1951 és 1956 között mintegy 13 és fél millió főre (az akkoriban bérből és fizetésből élők 20 százaléka!) becsülik azoknak a számát, akiket az államapparátusban és a magánszektor kulcságazataiban megbízhatósági vizsgálatnak vetettek alá. De még jóval azután is, hogy McCarthy csillaga leáldozott, a Hoover-féle FBI több mint 430 ezer felforgató tevékenységgel gyanúsított vagy állambiztonsági kockázatot jelentő amerikait vett nyilvántartásba, Reagan elnök pedig olyan direktívákat hagyott jóvá, amelyek engedélyezték a FBI-nak, hogy a bűncselekmény elkövetésére vonatkozó bármilyen jel hiánya esetén is megfigyelés alá vehessen egyéneket.

2001. szeptember 11. azután ideális ürügyet szolgáltatott a rendőrállami struktúra megerősítéséhez, amely már a II. világháború óta létezett az USA-ban, csak éppen az egyéni szabadságjogokat látszólag tiszteletben tartó parlamentáris demokrácia álcája alatt. Így a republikánus többségű kongresszus a demokrata „ellenzék” csaknem egyöntetű támogatásával 2001 novemberében elfogadta a hírhedt „hazafias törvényt” (USA Patriot Act), amely négy évre felfüggesztett bizonyos alapvető szabadságjogokat, az FBI-t, a CIA-t és a rendőrséget pedig olyan diszkrecionális jogosítványokkal ruházta fel, amelyekről McCarthy annak idején álmodni sem mert. Gyanúsítottakat alapvető jogaiktól fosztottak meg, katonai bizottságokat hoztak létre, amelyek zárt tárgyaláson, a kontradiktórius eljárás mellőzésével hozhattak döntéseket anélkül, hogy a feltételezett terrorcselekmény állítólagos „bizonyítékait” tudatniuk kellett volna a gyanúsítottakkal, akiket deportálhattak, magánzárkában tarthattak korlátlan ideig, postájukat és lakásukat bármiféle külön engedély nélkül is kikutathatták. Ráadásul pedig az összes terroristaellenes eljárást államtitoknak nyilvánították, és több évtizedre titkosították.

Az önkény és a paranoia amerikai rehabilitációja láttán az európaiak szokásukhoz híven ugyanolyan csöndben maradtak, mint harminc évvel korábban az amerikai légierő által Vietnamban elkövetett tömegmészárlások idején. Mert az európaiak számára, akiket az amerikanizált elitjeik (sajnos) tévesen vádolnak zsigeri Amerika-ellenességgel, az USA változatlanul az európai civilizáció tengerentúlra exportált pompás, modern és felvilágosult teremtménye.

Pedig emlékezniük kellene arra, hogy az Egyesült Államok eredete az öreg Anglia puritán fanatizmusában és a XVIII. századi progresszista és szcientista panteizmusban gyökerezik. Nemcsak hogy nem volt ellentét a salemi presbiteriánus lincselők hisztérikus szektarizmusa és Jefferson vagy Franklin totalitárius optimizmusa között, de a zarándok atyák és az alapító atyák is a rettenetes, mindenható és bosszúálló egy Isten ugyanazon kálvinista forrásából merítettek, akinek a világ állítólag egyenes menetét garantáló törvényétől való legkisebb elhajlás egész egyszerűen az erkölcsi és állampolgári kárhozatot jelentette.

Amerika a világ szerencsétlenségére hiszi magát Isten kiválasztott nemzetének, mert az egész világ ellenében hiszi magát kiválasztottnak, és különösen a „pápista” és racionális Európa ellenében, ahonnan állandó irtózattal menekült el, még a megalakulása előtt. Amerika önmaga számára örökre a Jó birodalma, és aki nem veti magát alá a Jó uralmának, az elkerülhetetlenül a Gonoszhoz tartozik. Márpedig a Gonoszt semmiképpen sem tűrheti el ez a totalitárius Leviathán, hiszen egyedül a Gonosz elpusztítása elégítheti ki az Úr (vagy a „Haladás”) akaratát. A régi vagy a jelenlegi maccarthizmus tehát egyáltalán nem egy véletlen baleset. Éppen ellenkezőleg: csupán beteljesíti az örök programot, amelyre Amerikát kezdettől fogva eltervezték.

„Az amerikai psziché messze legerősebb összetevője az akár elvilágiasított puritanizmus marad, amely megszabja a mentalitást és a közbeszédet, és könnyedén felfedezhető a bel- és külpolitikában. Az amerikaiak rosszul érzik magukat, és rossz lelkiismeretük támad, amint kénytelenek kilépni a minták mágikus köréből (külföldi utazások, nemzetközi kapcsolatok): a minta megnyugtatja őket, jelzi nekik a miheztartást, hatékonnyá teszi őket, és arra szolgál nekik, hogy szerencséltessék vele a kevésbé boldog, mert bűnös népeket”, írja Molnár Tamás (NRH, 2002. szeptember). A „puritán minta” azonban, úgy tűnik, mégsem tette boldogabbá Amerikát. Bűnösebbé annál inkább.

Gazdag István