Beszélni is alig merek róla, a jövő kilátásait olyannyira tönkretették az „öregek” (a nyugdíjasok és az ötvenes korosztály) nagy része számára. A vállalatok, amelyek a nyugdíjalapokat kezelték, csődbe jutottak, miután az alapokat befektették vagy a saját veszteségeik korlátozására használták, tehát felélték őket. Az emberek többségének életjáradék alapján feltőkésített nyugdíja van, amelynek értéke ezen tényleges vagyon jövőbeli alakulásától függ. Az ingatlanárak zuhanása és/vagy a vagyonuk lefoglalása miatt elveszítik nyugdíjuk 80 százalékát, és nem marad nekik más, csak a „társadalombiztosítás” által garantált rész, vagyis majdnem semmi (10-20 százalék). Arra gondolni sem merek, hogy mi vár a jelenleg iskolába járók (15-25 évesek) nemzedékére, amelyet a rendszer gyakorlatilag feláldozott.

Nekik már arra sem lesz idejük, hogy nyugdíjat teremtsenek maguknak (feltéve, hogy egyáltalán találnak munkát), vagy hogy bármit is megtakarítsanak. Az egyetemisták kénytelenek az első, a második vagy a harmadik év után abbahagyni a tanulmányaikat, mert nem tudják fizetni a tanulmányi kölcsönük első részleteit, amely pedig hét-tíz évig tartó iskolaidőt garantál, de amelyet mégis „teljesen” törleszteniük kell 15 vagy 20 évre, alighogy munkát találtak maguknak. Az egyetemek (előbb a magánintézmények, majd az államiak, mert ez utóbbiak is csődben vannak) egymás után zárják be kapuikat, vagy tanulóik felvételét a legvagyonosabbak körére korlátozzák, miután a tanárok alkalmazását és a beruházásaikat már korlátozták. Most az egyéb tanintézményeken (schools, academies, colleges) a sor. Fiatalok tömegeit már egyáltalán nem vagy csak részlegesen iskolázzák.

Tíz év múlva az USA-ban nem lesz elég mérnök, orvos, szakember – ha már most is nem ez a helyzet.

Az egészségügyi ellátásról jobb nem is beszélni, amely az alsóbb osztályok számára eddig is megfizethetetlen volt, de most már a közép- vagy felső középosztálybeliek is hasonló cipőben járnak. A középiskolai szintet meghaladóan iskolázott fiatalok nagy részének orvosi ellátását szüleik biztosítása nem fedezi, tehát külön betegbiztosítást kell kötniük, amely még költségesebb, mint a szüleiké, mert nem dolgoznak és nincs saját vagyonuk.

Az USA-ban naponta százával halnak meg orvosi kezelés híján, de ezt az emberek vagy nem tudják, vagy nem beszélnek róla. Felnőttek és gyerekek, akiket meg lehetett volna menteni, de mert nincs pénzük, egész egyszerűen a sorsukra hagyták őket, vagy az őket gondozó kórházak abbahagyták a kezelésüket, nem fogadva el a hitelkártyáikat – a bankok és a pénzügyi rendszer iránti növekvő bizalmatlanság tragikus bizonyítékaként. Ugyanis a betegbiztosítást is a vagyon értékéhez kötötték: ha nincs vagyon, vagy csökken az értéke, nincs biztosítás, vagy többe kerül.

A lista hosszú, és noha a beszámolóm „katasztrofálisnak” tűnik, mégsem tükrözi a teljes valóságot, amely az USA-ban, bolygónk „első” országában még ennél is sokkal rosszabb. Én ott éltem, volt munkavállalási engedélyem, és meg voltam győződve róla, hogy a világ legszebb országában élek. Nem is annyira „csalódottként” jöttem vissza, mint inkább haraggal: önmagam iránti haraggal, hogy hagytam magamat és különösen a gyerekeimet belerángatni egy olyan rendszerbe, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Az USA egy „virtuális éden”, ahol a lakosokat a rendszer manipulálja azáltal, hogy könnyedséget és ezzel könnyelműséget biztosít (vagy inkább biztosított, mert mindez már a múlté) számukra, és így megakadályozza őket abban, hogy rádöbbenjenek a realitásokra. Mint egy nagy szekta, ahol a hitelguru dönt mindenről, miközben azt a látszatot kelti, hogy te döntesz, megszabadítva minden „gondtól”, minden anyagi nehézségtől, elérhetővé téve számodra a csodás hitelkártyát – és a lakosság 85 százaléka számára elérhető is, elég csak kinyitni reggelente a postaládát, hogy egy újat találj benne.

Az USA egy „virtuális éden”, a vallás és a „mindenki szép, mindenki kedves” jele alá helyezve, ahol azonban a seriffek hátba lövik a bűnelkövetőket (különösen, ha nem fehérek és nem elég tiszták), ahol a kamaszok késekkel és pisztolyokkal felfegyverkezve járnak iskolába, és ahol a mindenhol jelenlévő, intézményesített vallás dönt titokban még a politikáról, a társadalmi kérdésekről, a közösségekről (communities) is, amikor azonban az embereknek nehézségük támad és többé már nem tudják elővenni a hitelkártyájukat, „mossa a kezeit” és kiveti őket a rendszerből.

Most befejezem, és csak annyit teszek hozzá, hogy az amerikaiak döntő többségétől eltérően én szerencsés vagyok, mert van egy másik állampolgárságom is. (…) Az USA-ban a hurrikán pusztította Louisiana nem kapott semmi segítséget a kormánytól vagy másik szövetségi államoktól. Amikor Kalifornia lángokban állt, mindenki közönyösen szemlélte küzdelmét a tűzzel, míg Franciaországban a maubeuge-i vagy bordeaux-i vihar idején az egész ország megmozdult. Nálunk ugyanis, mint mindenhol Európában, még működik a természetes népi-nemzeti szolidaritás évszázados, sőt akár évezredes hálózata, amelyről Amerikának fogalma sincs, és különböző okok miatt nem is lehet sohasem.

(Fordította: Gazdag István)