Az aberráció netovábbjaként az amerikai köztartozás kötvényei garantálják a nemzetközi piacon forgalomban lévő zöldhasú bankókat, és fordítva, mivel az amerikai dollár lett az egyetlen olyan fizetőeszköz a világon, amelynek nincs szüksége tartalékra ahhoz, hogy garantálja a (valójában fiktív) konvertibilitását.

Ez a gazdasági katasztrófa azonban csupán Európa, Kína és Japán elképesztő gazdasági szervilizmusát tükrözi. Egyesek a maastrichti egyezmény óta szeretnének az euróban egy lehetséges alternatívát látni a dollár zsarnoki uralmával szemben.

Valójában azonban az európai közös valuta – legalábbis momentán – még csak egy vazallus pénznem, amelynek a pénztári készleteit arra használják a központi bankok, hogy a fizetésképtelenné vált Fed helyett felvásárolják a forgalomban lévő dollárfölöslegeket, valamiképpen fékezve az amerikai valuta folyamatos elértéktelenedését, és reménytelenül lassítva a valutabomba felrobbanását. Az igazi pénzügyi egyensúly helyreállásához önálló, távlatos európai valutapolitikára lenne szükség, és például arra, hogy Kína, amely tartalékainak egyharmadát euróban szándékozik birtokolni, végre a tettek mezejére lépjen, vagy hogy az olajtranzakciókat az európai pénznemben bonyolítsák. (Mellesleg okkal feltételezhető, hogy Irán bejelentése, miszerint egy euróalapú olajbörzét kíván létrehozni, legalább akkora súllyal esik latba az amerikaiak általi démonizálásában, mint az atomprogramja.)

Így vált a világ legeladósodottabb országának pénzneme 1971 óta a kapitalizmus összes gazdasági elvének a teljes felforgatása révén a nemzetközi valutarendszer alapjává, még nevetségesebbé téve azt a baloldali vulgátát, amely az Egyesült Államokat teszi a liberalizmus világbajnokává. Ez a félreértés azonban jól mutatja minden neomarxista vagy alterglobalista ideológia hasznosságát a jelenlegi rendszer fenntartásában, mert valószínű, hogy a modern világ sohasem tette volna lehetővé a nemzetközi gazdasági rendszer ilyen fokú elidegenedését, ha a piac, a pénz és az árucsere fogalmai megőrizték volna eredeti „szakralitásukat” és azt a tiszteletet, amellyel a klasszikus liberális gondolkodás övezte őket a XIX. században.

A „mindig többet” jegyében zakatoló turbókapitalizmus elszabadulásában kulcsszerepet játszott a klasszikus liberalizmus vadhajtásának számító libertarianizmus, amely az abszolút szabadság híve gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Másként mondva, ez egy totális liberalizmus, amely elvet minden autoritást és minden szabályt, az állam megszüntetését propagálja, a családban a házasság intézményének, az életben pedig az erkölcsnek mint kötelező szabálynak az eltörlését. Doktrínáját, amely a racionális egoizmus eszméjén alapul, Ayn Rand „objektivista” filozófiája itatja át. Eszerint az emberi természet egy racionális etikai kódot kényszerít ránk, és ennek az etikának az egoizmus természetes tényén kell alapulnia. A hatékony emberi cselekedet egyedüli mozgatója a magánérdek, tehát szabadjára kell engedni, ebből ered az egyén szuverenitása, a saját személye fölötti tulajdonjoga és az „egyetértő felnőttek” közötti szerződés totális szabadsága.

Elvileg a társadalomirányítás terén a „zéró állam” anarchokapitalista politikája szükségessé teszi minden tevékenység magánosítását. E logika szerint még a közbiztonságot is privatizálni kell, a közrendvédelmi és területvédelmi tevékenységet olyan magánhadseregek gyakorolnák, mint amilyen Irakban a Blackwater vagy Magyarországon az In-Kal.

Ayn Rand alias Alissza Zinovjevna Rosen baum (1905–1982) nem csatlakozott ugyan a szigorúan vett anarchokapitalizmus hoz, és radikális liberálisként sem gondolt az állam teljes kiküszöbölésére a társadalomból, mégis jelentős befolyást gyakorolt a libertariánus doktrínára és teoretikusaira, akik közül többen is az első tanítványai közé tartoztak. Miután történelmi és filozófiai diplomát szerzett a Szentpétervári Egyetemen, az USA-ba ment, ahol forgatókönyvíró lett Hollywoodban, és regényeket publikált, köztük olyan bestsellereket, mint az Atlas Shrugged (Atlasz vállat von, 1957).

Magyarul egyetlen könyve olvasható, az ötvenéves késéssel 2006-ban megjelent Az Ősforrás (ha eltekintünk az 1944-ben kiadott, ám az Ideiglenes Nemzeti Kormány által a fasiszta és szovjetellenes művek listájára helyezett és betiltott Fogoly lelkektől).

Könyvsikerei lehetővé tették számára, hogy a legnagyobb amerikai egyetemeken (Yale, Princeton, Harvard, MIT) oktasson, és objektivista filozófiáját a Nathaniel Branden Intézeten keresztül is terjesztette 1958 és 1968 között, egy kvázi-vallásos mozgalmat generálva, amelyben igazi személyi kultuszt fontak alakja köré.

A randiánus hívőknek el kellett ismerniük függőségüket Randdel szemben, és vakhitet kellett tanúsítaniuk csalhatatlannak tekintett doktrínája iránt. A szektákhoz hasonlóan a mozgalom strukturált és hierarchizált volt, a piramis csúcsán Randdel és a szellemi örökösének tekintett Nathaniel Brandennel, utánuk következett a beavatottak belső köre, a „43-as korosztály” vagy a „fő kollektíva”, amelynek tagjai ugyancsak nagy tekintélynek örvendtek a mozgalmon belül. Megszállottak voltak?

Nem csak azok. Közéjük tartozott Alan Greenspan is, a Fed jövendőbeli kormányzója, aki szerint Ayn Rand „megmutatta neki, hogy a kapitalizmus nemcsak hatékony, hanem erkölcsös is”. Nos hát, a greenspani „laissezfaire” kapitalizmus erkölcséről éppen mostanában hullik le az utolsó fügefalevél is.

Ami pedig Rand erkölcseit illeti, ő 1968-ban azért átkozta ki szektájából Brandent, mert az ódzkodott attól, hogy továbbra is a szeretőjeként teljesítsen szolgálatot mellette. A nő akkor 63, a férfi 25 éves volt.

Úgy tűnik, a libertariánusok papisszája hiába propagálta a szabad szerelmet, partnere döntési szabadságát mégsem tudta tolerálni. Mint sok más „egyházi” kollégája, ő is bort ivott és vizet prédikált.

Gazdag István