Ideológiaként azután a haladás elméletét a reneszánsz idején fogalmazták meg, amikor is profanizálódik, pontosabban egy laicizált vallás formáját veszi fel. A „haladás” egy földi jövőben engedi remélni azt az üdvösséget, amelyet a keresztény teológusok valaha a túlvilágra helyeztek. A haladás ideológiája a XVII. és főleg XVIII. században nyeri el végleges formáját a felvilágosodás keretében. A történelem igazi lineáris útvonallá válik, amelyet az emberiség folyamatos javulása jellemez aszerint, hogy egyik stádiumból egy másikba lép. Ily módon megfogalmazva a haladás ideológiája egy bizonyos számú kulcseszmét társít egymáshoz: azt az eszmét, hogy az újdonságnak kizárólag azért van értéke, mert új, amiből az következik, hogy a történelem szükségszerűen a jobb felé fejlődik, és a jövő mindig felette áll a múltnak; azt az eszmét, hogy a világ alapvetően tökéletlen, de tökéletesíthető is, és szüntelenül változtatni kell rajta a javításhoz (a világ elvi leértékelése néha egy követendő modellként felfogott hátsó-világban vagy egy aranykorban való hiedelmen nyugszik, amelyet a jövő szükségképpen vissza fog állítani egyszer s mindenkorra, véglegesen); azt az eszmét, hogy az emberiség egyedülálló utat fut be, amely szakaszról szakaszra dicsőséges holnapok felé vezeti, amiből az következik, hogy a történelem egyetemesen „folyamatos”, és a kultúrák viszonylagossága csupán ideiglenes esetlegesség; azt az eszmét, hogy egyes társadalmak „előrébb” tartanak a többieknél ebben az előre való menetelésben, ami jogossá, sőt kötelezővé teszi számukra, hogy a „késlekedőkre” erőltessék saját módszereiket késedelmük ledolgozása végett; végül azt az eszmét, hogy a többség anyagi jólétének a növelése az egyik legjobb módszer a „haladás haladásának” a lemérésére, az ember természete aszerint „fejlődvén”, ahogy létfeltételei javulnak (a GDP maximalizálása erkölcsi céllé válik).

A XIX. században ez az elmélet jelentős sikerre tesz szert, és a legkülönfélébb formák alatt fejeződik ki. A kutatók oldaláról pozitivista és szcientista bizonyosságokat táplál. A (szociál)darwinizmus doktrínája – miszerint automatikusan a „legalkalmasabb” győzedelmeskedik – legitimációs alapot teremt a haladás ideológiájának, ugyanakkor pedig igazolja a legerősebb jogát. Marx a maga részéről megjósolja az osztálynélküli társadalom mint a történelem végső stádiuma ellenállhatatlan bekövetkeztét. Végül pedig a liberálisok szintén azt állítják, hogy a történelem egy végtelen fejlődés felé irányul, és arra hivatott, hogy feloldódjon egy többé-kevésbé stabil végső állapotban. Ez lesz a Fukuyama által megjósolt „történelmi vég”, amely azt feltételezi, hogy a liberális és piacdemokrácián túl nincs semmi (a két fogalom egyébként többé-kevésbé felcserélhető lévén), másként mondva: a haladás egy olyan „pillanatba” torkollik, amelyben többé már nem képzelhető majd el egy radikálisan különböző és ugyanakkor radikálisan jobb világ. Minden esetben a haladás ideológiája bejelenti a boldog társadalmat, a társadalmi transzparenciát, az önmagával megbékélt emberiség egységét és a „szabadság királyságába” való végső belépést.

Ezt az ideológiát azonban alapjaiban ingatja meg két fő ellentmondás. Az első abból ered, hogy a haladást egyszerre mutatják be objektív és szükségszerű adott tényként és egyúttal minden olyan természetes, biológiai vagy társadalmi meghatározottságtól való folyamatos megszabadulásként, amelyek ez idáig érvényesülhettek. Egyik oldalról valójában a haladást egy természeti törvénnyel azonosítják, egy ellenállhatatlan nyomással, amelyet persze gátolhat vagy lassíthat az intolerancia, a „babona”, a despotizmus vagy a háború, de amelynek a végső győzelme nem lehet kétséges. Másik oldalról a haladást az egyre nagyobb szabadsággal azonosítják, amely lényegében a mindattól való emancipáció révén valósítható meg, aminek köze van a „természethez” és a hagyományhoz. Így megértjük, hogy a haladás ideológiája csak azért vonja ki az embert a „természetes” determinizmusokból, hogy alávesse a szükségképpen irányított történelem determinizmusának, amelyben a „szabadság” aligha találja meg a számítását.

A másik ellentmondás, am ly az előbbiből ered, még rettenetesebb. Ha az ember valójában csak annyira ember, amennyire elvágja magát a „természettől” és azoktól a hagyományoktól, amelyek valaha társadalmi életét megszabták, ebből az következik, hogy a tradicionális társadalmak, amelyek még nem integrálták a gyökértelenedés „jótéteményeit”, csak tökéletlen embereket foglalnak magukban, nyíltan beszélve: alembereket. Látjuk tehát, hogy a haladás ideológiája, magából az egyetemességre való törekvése tényéből hogyan táplálhatta a legalattomosabb – és Amerika történelmére olyannyira jellemző – rasszizmust. Valójában a „mindenkiben” meglévő ész egysége nevében bejelenti az emberi nem egyetemességét. Márpedig ez a kijelentés, minthogy azonosítja a haladást és az észt, paradox módon szétrobbantja az emberiséget, árkot ásva „primitíveknek” ítélt, mert „irracionális” népek és objektíve felsőbbrendűeknek tartott, mert a haladás útján „előrébb járó” civilizációk között.

Már Georges Sorel észrevette, hogy a haladás elmélete abban a korszakban vált dogmává, amikor a burzsoázia volt a hódító osztály. Ez az elmélet ugyanis az emelkedő új osztály optimizmusának a törvényesítésére irányult, amely optimizmus a kereskedelemből és a gazdasági tevékenységből nyert haszon korlátlan növekedésének érzésén alapul. Egy jobb jövő bizonyossága volt az a mítosz, amelyet a Nyugat terjesztett a világon, és amelyen osztozott a Nyugat és a Kelet. Keleten a jövő hivatalosan fénylő volt, Nyugaton pedig bátorító, mint a fejlett ipari társadalom jövője. Máshol a fejlődés ígéreteit várták, akár a „szocialista”, akár a nyugati modell szerint. Másként mondva, a jobb jövőben való hiedelem egyetemesen elterjedt és a haladás bizonyossága hajtotta előre, amely az alapvető történelmi törvénynek látszott.

A legújabb történelem azután lehűtötte ezeket a szép lelkesedéseket. Két évszázad „haladás” két világháborúba torkollott, minden idők legnagyobb mészárlásaiba, még sohasem látott típusú zsarnoki rendszerekbe, és ezzel párhuzamosan az ember sokkal inkább feldúlta a Földet „békés” tevékenységével, mint a múltban a fegyverek használatával. A források, amelyeket korlátlanoknak mondtak, tragikusan korlátozottaknak, ugyanakkor pedig a termelőerők a rombolás erőinek is bizonyultak. Az ideológiák válsága, a historicizmus vége, az apparátusok és intézmények által terjesztett tegnapi bizonyosságok általános megrendülése elvégezte a többit.

Ki hisz még ma is a „haladásban”, vagyis a szükségképpen jobb jövőben? A jelek szerint a haladás eszméje intellektuálisan kimúlt. Alekszandr Szolzsenyicin például kijelentette, hogy „a korlátlan haladás rosszul illeszkedik bolygónk korlátozott forrásaihoz”, és megállapítva, hogy „átlagosan növekszik az anyagi jólét, miközben a szellemi szint visszafejlődik”, végül is az „önkorlátozást” ajánlja egyedüli módszerként ahhoz, hogy megakadályozzuk az emberiséget az előre való menekülés folytatásában, amely többé már nem adhat értelmet tevékenységének és nem különböztetheti meg létezésének célszerűségét.

Hirtelen a pólusok az ellenkező irányba fordulnak. A jövő ettől fogva már nem remények, hanem nyugtalanságok hordozója. A jövendő katasztrófáitól való félelem helyettesítette a paradicsomiaknak ítélt holnapok felé vett lendületet: egy bizonyos dekadencia-érzés váltja fel a haladás bizonyosságát. A felelősség egy új elve tűnik fel, amelynek az egy évtizede elhunyt német filozófus, Hans Jonas rajzolta meg a fő vonalait. Elvetve a modernitás programját, amely minden területen az emberi hatalom korlátainak szüntelen kitágítását célozza, elítélve a piac befogadóképessége mint egyetlen célszerűség által gerjesztett növekedés „öngyilkos” dinamikáját, Martin Heidegger gondolatiságára alapozva Jonas bevezeti „a jövendő nemzedékekért való aggodalom” eszméjét, ami a kanti imperatívusz újrafogalmazására készteti az alábbi szavakkal: „Tégy úgy, hogy cselekedeted hatásai összeegyeztethetők legyenek az autentikus emberi élet örökkévalóságával a Földön, és ne legyenek rombolóak egy ilyen élet jövendő lehetőségére!” A felelősség ettől fogva nemcsak a jelen cselekedetre terjed ki, hanem hosszú távú következményeire is, és többé már nem csupán az érdektelen személyeknek okozott károkat érinti, hanem azokat is, amelyek kijavíthatatlan módon érinthetnék a jövendő generációkat. A felelősség magában foglalja az arisztotelészi óvatosság elvét, amelyet a hübrisszel, vagyis a túlzással lehet szembeállítani. „Az ember és a természet közötti sorsszolidaritás mint a veszélyen keresztül újonnan felfedezett közösségvállalás felfedezteti velünk a természet önálló méltóságát is, és azt parancsolja nekünk, hogy tiszteljük integritását minden haszonelvű aspektuson túl”, teszi hozzá Jonas.

Egy második aspektus, amely különösen érdekes a környezetvédelem körül zajló vitákban, az a tény, hogy valamennyi politikai családot érintve ezek a viták sok tekintetben tökéletesen elavulttá teszik a baloldal-jobboldal megkülönböztetést. Ugyanis nemcsak a különböző országokban létező „zöld” pártok által képviselt politikai ökológiát szabdalják fel nagyon különböző irányzatok, hanem még jellemzőbb módon az ökologizmus bevallott ellenfelei is a politikai tájkép legellentétesebb szektoraiból verbuválódnak.

Egy bizonyos reakciós jobboldal számára a környezetvédők a legjobb esetben is csak „megenyhült szélsőbalosok”, a legrosszabban viszont „a felforgatás ügynökei”, a „szocializmus mínusz elektromosság” hívei. Az a figyelem, amit a teljes földi környezet romlásának szentelnek, „globalistaként” való megbélyegzésüket vonja maga után. A technikai uralom és a romboló prométheizmus ideológiájával szembeni kritikájuk miatt egalitarizmussal és pacifizmussal vádolják őket. Eszerint Rousseau és ’68 májusának örököseiként a környezetvédők csupán a kontesztáció árvái lennének, akik egy újfajta forradalmi szocializmusra váltottak át, a környezetszennyezés témája helyettesítve náluk a proletariátus ügyét. Jellemzésükhöz divatos dolog a görögdinnye-metafora használata: „kívül zöld, belül vörös”, amely egy majdhogynem gondviselésszerű metafora a kommunista rendszer összeomlását követően. A liberálisok a maguk részéről azzal vádolják őket, hogy „malthusianisták”, vagyis ellenségesek a kalmár társadalommal és a szabad árucsere jótéteményeivel szemben. A környezetvédőknek ily módon egy „konstruktivista” ideált jelölnek ki, amely egy teljes gazdasági irrealizmussal párosított radikális szakításra való törekvésben nyilvánul meg. Ezt „a környezetimádat misztikus zsákutcáinak” is nevezik.

A környezetvédelem azonban a baloldalon sem vált ki kisebb aggodalmat. Miközben a jobboldal a Föld nevű bolygó szeretetében a „kozmopolitizmus” egy új formáját véli felfedezni, a baloldal attól tart, hogy ez a szeretet elhajlik az anyaföld vagy az élettér iránti szeretetté, és valamiféleképpen a „természet vallásává” válik, mint egykor a német nemzetiszocialista rendszerben. „Egy bizonyos fundamentalista ökológia a kozmopolitizmust és az univerzalizmust bírálva a begyökeresedés és a »szülőföld« értékeit védelmezi, amelyek a legreakciósabb ideológiák keretében virultak”, állítja Luc Ferry francia filozófus (a jobboldali Raffarin-kormány oktatási minisztere), és nekitámad az állatok és a természet védelmére hozott 1933-as és 1935-ös náci törvényeknek, amelyek szerinte az ökológiai extrémizmust képviselik, „és megtalálható volt bennük a tiszta fajok különbözőségének a dicsérete”, teszi hozzá megbotránkozva. Ami a haladás ideológiájának a híveit illeti, ők azért tesznek szemrehányást a környezetvédőknek, mert ez utóbbiak az embert „reintegrálni” akarják a természetbe, ezáltal „irracionalizmusról” és gyanús „antihumanizmusról” téve tanúbizonyságot, míg a mindenkor a produktivizmushoz csatlakozó régi baloldal a techno-tudományos „haladást” elutasító maradi konzervatívokat lát bennük, akik éppúgy, mint a romantikusok, az „erdők kultuszához” és egy eltűnt világot jellemző „falusi” értékekhez kötődnek.

Ezek a viszonylag egymással ellentétes kritikák igencsak jellemzőek. Ha a környezetvédők jobboldaliaknak számítanak megannyi baloldali szemében, és baloldaliaknak oly sok jobboldali számára, akkor valójában jó esély van rá, hogy éppen a jó úton járnak! Mindenesetre ami biztos, az az, hogy a politikai ökológiában olyan témákat találunk, amelyek idáig nagyon gyakran egymással szemben álló politikai-ideológiai táborokból erednek. Egyik oldalról az ökologizmus például a „kultúrpesszimizmus” jelenkori formáját képviseli, amely különösen a jobboldalon manifesztálódott, éppen a haladás ideológiájával szembeni reakcióként. Másik oldalról viszont ez a kultúrpesszimizmus mindenekelőtt az érdek sarkigazsága és a mennyiségi teljesítmény megszállottsága ellen irányul, a konkurenciális önzésen alapuló atomizált társadalom által kiváltott előre való menekülés ellen, ami inkább egy baloldali fellépést idéz.

(Folyt. köv.)

Gazdag István