A jobb- és baloldali tematikák összekeveredése különösen látványos a német zöldek, a Grünen esetében, akiknek „alternatív” irányvonala új értékek és egzisztenciális értékek sajátos szintézisén nyugszik, amelyek között ugyanúgy megtalálható egy bizonyos spontán kreativitás kutatása, mint a funkcionális racionalitás kritikája, az autonómia, az önmegvalósítás és a közösségi szellem dicsőítése. Németországban az alternatív zöld tematika azt is lehetővé tette, hogy a nemzeti érzés gátlása által mindeddig lebénított, az önazonosság-tudattal kapcsolatos kérdések is bizonyos mértékben felmerülhessenek, hol pacifista és neutralista, hol libertárius és regionalista perspektívában. E tekintetben jellemzőek a Rudolf Bahro által használt „értékkonzervativizmus” (Wertkonservatismus) és „életkonzervativizmus” (Lebenskonservatismus) fogalmak, vagy a baloldali katolikus Carl Amery véleménye, aki kijelentette, hogy Burke mondata, miszerint „a konzervativizmus partneri kapcsolat a holtak, az élők és a még meg nem születettek között”, az egyedüli, de lényeges eszme, „amelyet a baloldali felelősségérzetnek meg kell tartania a konzervatív eszmék és fogalmak együtteséből”. Efféle orientációk természetesen viták tárgyát képezték a német alternatív mozgalom számos irányzatán belül, azonban immáron elég markánsaknak tekinthetők ahhoz, hogy Thomas Keller arra a következtetésre jusson, miszerint „a zöldek missziója abban áll, hogy egy konzervatív etikát védelmezzenek a szociáldemokrata és kereszténydemokrata modernizátorok ellenében”.

A múlt század hetvenes éveiben egyébként „a nemzeti kérdés” különösen érdekes viták tárgyát képezte a bal- és a szélsőbaloldal egyes köreiben, nevezetesen Rudi Dutschke, Thomas Schmid, Peter Brandt, Herbert Ammon és Henning Eichberg kezdeményezésére. Ugyanebben a korszakban az egyik leghíresebb környezetvédő, Herbert Gruhl, a Grünen „disszidense” a liberalizmus kritizálásában nem habozott olyan „markánsan konzervatív” szerzők munkáira hivatkozni, mint Ernst Forsthoff vagy Hans Freyer. A német zöldek 1993 májusában összeolvadtak a Bündnis 90 mozgalommal, amely az egykori NDK-ban a kommunista rezsimmel szembeni népi ellenállást koordináló állampolgári bizottságokból nőtt ki. A fúzió után a zöldek még kevésbé maradtak szocialisták, a kelet-német környezetvédők ugyanis olyan gondolatiságot honosítottak meg az új formációban, amely az említett értékkonzervativizmusra emlékeztet.

A politikai ökológia természetesen nem mentes bizonyos hibáktól. Számos olyan vonást megtalálunk benne, amelyek a kezdeti munkásmozgalmat jellemezték: naivitás és óvatlan jóslatok, az elmélyült elvi reflexió túl gyakori hiánya, a „reformisták” és a „radikálisok” közötti viszályok. A környezetvédő mozgalomnak számolnia kell a politikusi élet kísérőjelenségeivel, a személyes ambíciókkal és a „kisajátítási” kísérletekkel is. Végül pedig nem palástolhatja egyfajta „zöld kapitalizmus” kifejlődésének a veszélyét sem, amely megpróbálná beépíteni a környezetvédelmi törekvéseket az uralkodó termelési módba anélkül, hogy kétségbe vonná ez utóbbit.

A környezetvédelem mindazonáltal radikális újdonságot képvisel a jelenlegi világban, amelynek a jelentőségét tévedés lenne alábecsülni, már csak azért is, mert a környezetvédelem a társadalomkritika legújabb formája egy olyan társadalomban, amely lemondott az önkritikáról. Egy olyan világban, amelyben a kritikai gondolat eltűnni látszik és az általános konszenzus semlegesíti a valaha ellentétes véleményeket, a politikai ökológia jelenleg az egyetlen irányzat, amely nem hajlandó napjaink társadalmát a létező világok legjobbikának tekinteni, és legalább egy olyan társadalmi terv vázlatát ajánlja, amely szakít „a mai világot uraló kapitalista képzettel” (Cornelius Castoriadis).

A jobboldal-baloldal törésvonalat a környezetvédelem egy másikkal helyettesíti, amely alapvetőbb, mert a produktivizmus és az antiproduktivizmus, a megtermelt javak mennyisége és az élet minősége, a boldogság mint a lehető legnagyobb számú anyagi dolog lehető leggyorsabb felhalmozása és az önmegvalósítás kibontakozása között húzódik. A létezés és a birtoklás ősrégi szembenállása ez, más szóval a józan mértékletesség és a „mindig többet” szembenállása.

A környezetvédelem alapján mindenekelőtt azon eszme lényegi kritikája található, miszerint sorsunk kulcsa a gazdaság lenne. Márpedig ez a korszak, amelyben élünk, az autonóm gazdaság kora, amely megszabadult minden kényszertől, önállósodott a politikától és közömbös a társadalom iránt, levetette láncait a pénzügyi és tőzsdei spekulációk játéka, a szabadpiaci verseny és a cserék globalizációja által. A gazdaság önmaga céljává vált, amelyben többé már semmi sem korlátozza az árucsere kibontakozását. A termelés megszűnt az emberi szükségletek kielégítésének eszköze lenni, hogy egyszerű tőkenövelő technikává váljon, hála a fölöslegeknek, amelyek fogyasztására rákényszerítik az embert, alávetve a bérmunka és a mindig „újragenerált” szükségletek követelményeinek. A kapitalizmus lerombolta mindazt, ami a hagyományban, az életmódban, a mindennapi civilizációban horgonyként szolgálhatott a szükséges közös normájához, és ugyanakkor lerombolta azt a perspektívát, hogy a kevesebb munka és kevesebb fogyasztás választása egy jobb és szabadabb élethez nyithasson utat. A gazdasági racionalitás imperializmusával szemben, a „technikusi” kisajátítás planetáris tobzódásával szemben, a technotudománnyal szemben, amely a természete révén automatikusan szükségesnek állítja be azt, ami csak lehetséges, a politikai ökológiának megvan az a roppant érdeme, hogy szakít a rendszer belső igényeivel, és bírálja a termelő tevékenységek természeti környezetre és emberi életre gyakorolt katasztrofális hatását, röviden, elveti a haszon ideológiájának központi motívumát, miszerint „rendeltetésünk a termelés és a fogyasztás szüntelen növelése” (Cornelius Castoriadis).

Ezáltal a valódi környezetvédelmi politika szembemegy azon lényegi tételekkel, amelyeken az elmúlt két évszázadban majdnem minden nyugati ország rendszere alapult. A növekedés ideológiája ugyanis közös volt mind a kapitalista, mind a kommunista társadalmakban, amelyek valamennyien ugyanazon modernitás gyermekei voltak. Ebben az értelemben radikálisabb társadalomkritikát sohasem fogalmaztak meg nála. Alapvető ellentmondás van ugyanis az innováció és a hozadék elvén alapuló gazdasági teljesítmény állandó kutatása és a természeti környezet megóvása vagy egyszerű reprodukálása között. Ennek egész egyszerűen az az oka, hogy a természet nem a gazdasági optimizáció törvényei szerint működik, miközben meghatározásánál fogva minden piaci mennyiséget mindig lehet növelni egy egységgel.

Egy olyan korszakban, amikor „minél virágzóbb egy ország és minél inkább fejlődik, annál gyorsabban irányít bennünket a selejttől a szemétig” (Michel Serres), igenis be kell építeni az élővilág logikáját a gazdasági elemzésbe. Az ökológia a határ fogalmából kiindulva teszi ezt meg, amely többféleképpen értendő. Vannak a természetes határok, amelyeket dinamikus módon kell felmérni, egyszerre véve számításba a nem megújulható forrásokat és azok újraképződési ritmusát, amelyek megújulhatnak. Vannak azonban a társadalmi határok is, mint például a munkanélküliség növekedése, amely a társadalom informatizációjából ered, érvénytelenné téve a munkaajánlat és a munkakereslet egyensúlya felé irányuló természetes igazodás eszméjét. A határ fogalmának helyi értékéről persze mindig lehet vitázni (azt firtatva például, hogy az ózonréteget milyen mértékben károsította az emberi tevékenység; hogy vajon valóban a trópusi esőerdő-e a Föld tüdeje; vagy hogy vajon a világ népessége immáron tényleg a telítettség szintjéhez közelít-e), maga az elv azonban, hogy tudniillik nem élünk a határtalanságban, vitathatatlannak látszik. A produktivista szemléletből való kilépéshez integrálni kell tehát a határ fogalmát, azaz be kell fejezni a legtöbb és a legjobb, a maximum és az optimum, a mennyiség és a minőség egymással való azonosítását.

Nem véletlen, hogy politikailag a környezetvédelem felbukkanása egybeesik a nemzetállam krízisével. A felduzzasztott és központosított struktúrák elutasítása a regionális nyelvek és kultúrák, nemkülönben a helyi szokások és hagyományok jobb elismerésének az irányába hat, amelyeket megannyi fékként fognak fel az uniformizáció és elszemélytelenedés folyamatában. A német zöldeknél Antje Vollmer a helyi dialektusok rehabilitálását szorgalmazza az „uniformizáló civilizációval szemben”, ugyanakkor igyekszik összekötni a politikai ökológiát az ifjúsági mozgalom (Jugendbewegung) és a „vallásos szocializmus” örökségével. Ugyanebben a szellemben Carl Améry egy körülbelül negyven regionális államból álló európai föderáció vagy konföderáció létrehozását javasolta.

Általánosabb módon az utóbbi évek során a környezetvédő mozgalmak igyekeztek túllépni az ipari modell puszta kritikáján, a mindennapi életbe illeszthető alternatív életmódprojekteket keresve. Arról van szó, hogy orvosolják a társadalmi kötelék szétesését, amely idegenekké teszi az egyéneket egymás iránt, és újrateremtsék a „mindennapi kultúrát”. Az Egyesült Államokban a környezetvédő aggodalom az egyik kedvelt téma a kommünotárius mozgalomban, amely elveti a John Rawls által kifejtett „elméleti jogok” individualizmusát. Egyébként az ökologizmus felbukkanása az aktív állampolgárság újrateremtésének akaratát stimulálja új közösségi tereken, az autonómia, azaz az öntevékenység (Selbstbestimmung) mint az önmegvalósítás kiváltságos eszköze fontosságára helyezve a hangsúlyt. A népi kezdeményezés és a részvételi bázisdemokrácia („Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!”) szükségességét szorgalmazza, szemben a klasszikus felfogással.

Manapság az ökológia éppen egy új „irány” felvételét ajánlja, ahányszor csak igyekszik újra összekötni az embert a természettel, és válaszolni az irányvesztésre, amely szétválásukból következett. Egy irányváltásra hív fel bennünket, valahányszor az antropocentrizmusra reagál, amely csak azért teszi az embert a legfőbb értékké, hogy ugyanakkor legfőképpen a természetet állítsa be értéktelennek. A környezetvédelem ezáltal tudomásul vesz egy általános tudományos mozgalmat, amely a kopernikuszi és darwini forradalmak óta megtanított bennünket arra, hogy a Föld csupán az egyik bolygó a sok közül, az emberi nem pedig élőlények hosszú láncolatának örököse. Magával ezzel a fellépéssel az ökológia egy olyan világnézettel is újra kapcsolatot teremt, amely mindig is a tradicionális társadalmak sajátja volt, azoké tehát, amelyeket túl gyakran minősítettek „zártnak”, noha éppen ellenkezőleg, igenis nyitottak voltak a kozmosz teljességére, és éppen ezáltal képesek voltak integrálni a társadalmi testület valamennyi komponensét, miközben a modern társadalmak, amelyeket Popper „nyitottnak” minősített, a valóságban zártak minden kozmikus perspektíva iránt, és így különböző kirekesztéseket keltenek önmagukon belül.

Az az eszme ugyanis, miszerint a kozmosz egy harmonikus teljességet alkot, ez a mindenség eleven és élő, az ember pedig annak csupán egy része, még ha különleges helyet foglal is el benne, sohasem szűnt meg jelen lenni Európa történelmében. Az időszámításunk előtti II. században már azt olvashattuk Marcus Aureliusnál, hogy „valamennyi élő dolog kapcsolódik egymáshoz, ez a kapcsolat szakrális, és mindennek vagy majdnem mindennek köze van mindenhez (…) Egységes lényként vagy egységes lélekként képzeld el a világot. Tekintsd úgy, hogy miként járul hozzá minden a mindenség ügyéhez, és milyen módon vannak a dolgok egymással összeszőve.” Később Goethe is azt fogja mondani, hogy „az élő természetben minden, ami történik, az egészbe illeszkedik”. A környezetvédelem célja éppen az, hogy újraegyesítse azt, amit önkényesen szétválasztottak: a lelket és a testet, az anyagot és a szellemet, az alanyt és a tárgyat, a részeket és a mindenséget, az embert és az univerzum maradékát. Mindezen elavult dichotómiákkal az ökológia azt az eszmét állítja szembe, hogy a természetet lerombolva az ember önmagát rombolja le, miközben értelemadóként felfogva a természetet, amelyhez ő is hozzátartozik, sokkal jobban megismerhetné önmagát és sokkal inkább megvalósíthatná saját céljait.

Heidegger e tekintetben több követendő irányt is kijelölt, amikor szisztematikusan lebontva a szubjektivitás metafizikáján és a technikai tomboláson alapuló modern antropocentrizmust, ugyanakkor a „lét pásztoraként” határozza meg az embert, vagyis az egyedüli élőlényként, aki tanúskodhat a dolgok értelméről, alapot adva a világnak, amelyben lakik. A „természet”, ez a „mindenütt jelenlévő csoda” (Hölderlin) akkor többé már nem egy rideg adott tény lesz, amelyet az ember csupán felügyel, hanem maga a phisis, ez az állandó virágzásban lévő növekedés, amely lehetővé teszi az embernek, hogy visszatérjen az eredethez.

Gazdag István