Ami magát a német újraegyesítést illeti, erről sem mondható ki, hogy egyértelmű sikertörténet lenne. Valójában a Nyugat egyszerűen gyarmatosította a Keletet, nyomában az ilyenkor szokásos kísérőjelenségekkel: vadkapitalizmus és munkanélküliség, tömeges elszegényedés és szociális válság. Lipcse példája magáért beszél. Az NDK egykori ipari fővárosa, amely fénykorában, a 60-80-as években technikailag a Nyugattal rivalizált, mára fantomvárossá vált, elveszítve 560 ezres lakosságának több mint egyötödét. „A városi tanács arra ösztönzi a tulajdonosokat, hogy bontassák le az ingatlanaikat, mert soha többé nem fogják tudni kiadni azokat”, írja a Der Spiegel. Németország keleti felén csaknem kétmillió lakás áll üresen, egész vidékek néptelenedtek el, a munkanélküliség pedig 18 százalékos (10 százalékkal magasabb, mint a nyugati tartományokban).

A régi idők iránt az egykori keletnémetek (ossik) körében kétségtelenül meglévő nosztalgia még azt is képes elfeledtetni velük, hogy a Nyugathoz képest (akárcsak egyébként manapság) kétségtelenül alacsonyabb volt az életszínvonaluk.

Ennek persze részben az volt az oka, hogy az NDK-nak egyedül kellett viselnie a Szovjetunióval szembeni háborús jóvátételi kötelezettségeit, miközben az NSZK mentesült ez alól, sőt a Marshall-terv keretében viszonylag nagyvonalú támogatást kapott gazdasága helyreállításához. Az amerikai USA Today 1999-ben írta: „Amikor a berlini fal leomlott, a keletnémetek elképzeltek egy szabad életet, amelyben bővelkedni fognak a fogyasztási javakban, és amelyben vége lesz a megpróbáltatásoknak. Tíz évvel később, meglepő módon, 51 százalék közülük azt mondja, hogy boldogabbak voltak a kommunizmus alatt”. A kapitalizmus mérlegébe ez is beleszámítandó.

Ugyanakkor azt sem kell elfelejteni, hogy a berlini fal, amelyet hivatalosan arra szántak, hogy a szocialista paradicsomot „antifasiszta védőgátként” megóvja kapitalista pokoltól, magában Berlinben leomlott ugyan, a világ számos pontján viszont reinkarnálódott, pontosabban „rebetonozódott”. Az USA-ban a Rio Grande mentén, hogy megvédje a „jó Amerikát” a latinók inváziójától. Ceuta és Melilla körül, hogy megvédje a gazdag Európát a kiéhezett négerek rohamától.

Nyugat-Szaharában, hogy megvédje a marokkói megszállókat az Algériába elüldözött bennszülöttek támadásaitól. Pakisztánban, hogy megvédje a „tiszták földjét” a gonosz táliboktól. Az India által megszállt Kasmírban, hogy védelmet nyújtson a „Pakisztán által manipulált gonosz kasmíri terroristák” ellen. Cipruson, hogy garantálja a keresztény görögök és a muzulmán törökök „békés egymás mellett élését”. Belfastban, hogy megvédje „Őfelsége lojális protestáns alattvalóit” a „pápista” katolikusok zaklatásaitól.

Koreában, hogy megvédje a demokratikus déli országrész lakóit totalitarista északi testvéreiktől. Szaúd-Arábiában, hogy garantálja az olajhercegek nyugalmát a koldus jemeniektől. Bagdadban, hogy megvédje a „jó síitákat a gonosz szunnitáktól” (vagy fordítva: nézőpont kérdése az egész). És persze a Szentföldön, hogy megvédje a „Közel-Kelet egyedüli demokráciáját” az őslakosok „terrorizmusától”.

A berlini fal leomlásáról megemlékezve mindenképpen foglalkoznunk kell az izraeli apartheid-fal felépülésével, már csak azért is, mert e két esemény között egyfajta metafizikai „kausaler Nexus” (ok-okozati kapcsolat) áll fenn. Ha ugyanis a berlini fal és (vele együtt értelemszerűen) a szovjet kommunizmus nem omlik össze, és ennek következtében a zsidó állam legfőbb patrónusának számító USA nem tesz szert döntő stratégia erőfölényre a „világ csendőreként”, akkor az arab országok (viszonylag) megbízható szövetségesének számító Szovjetunió bizonyosan nem tűrte volna el a palesztin lakosság ilyen szintű jogfosztását.

Emlékeztetőül: a ciszjordániai palesztinok mindennapjait drasztikusan megnehezítő falat az izraeliek 2002-ben kezdték el felhúzni. Hétszáz kilométer hosszúságával négyszer, nyolcméteres magasságával két-két és félszer „übereli” a hidegháború szörnyűséges jelképének tartott berlini mintaképét, és a funkciója is ugyanaz: az emberek egymástól való elszigetelése, latinul szegregálása. Az ENSZ Nemzetközi Bíróságának 2004. július 9-i konzultatív véleménye világosan fogalmaz: „Az Izrael mint megszálló hatalom által a megszállt palesztin területen, így Kelet-Jeruzsálemben és körülötte is épülő fal felhúzása és a hozzá kapcsolódó rendszer ellentétes a nemzetközi joggal” (163. §). „Izraelnek véget kell vetnie a nemzetközi jog megsértéseinek, haladéktalanul meg kell szüntetnie a fal építési munkálatait a megszállt palesztin területen, és kártalanítást kell fizetnie az okozott károkért…” (121. §). Izrael szokásához híven fütyül az ENSZ-re és a nemzetközi jogra, a nemzetközi közösség pedig szokásához híven mindezt tétlenül tűri. A berlini fal 28 évig húzta. A palesztinoknak valószínűleg nem kell ennyit várniuk, hogy összeomoljon a földjükre telepített „szégyenfal”, és vele együtt az azt létrehozó apartheid rezsim.

Ha (egyelőre) más nem is, a demográfia mindenképpen nekik dolgozik. Ez pedig a világ egyetlen legyőzhetetlen hatalma. Hosszú távon mindenképpen.