Az anyagi szükségletek kielégítésének mindenhol hangsúlyos akarata és korunk emberének fogyasztási éhsége önmagában persze nem sokkoló, sőt zsigerileg kötődik az indoeurópai társadalmak termelő funkciójához.

Az indoeurópai világ hármas tagozódású rendszerében azonban, ahogyan azt Georges Dumézil feltárta, a termelő funkció mindenképpen alávetett helyzetben maradt a katonai és különösen az uralkodói funkcióhoz képest. Napjaink drámája, hogy ez a viszony mára totálisan megfordult, hogy az egész társadalmat ezek a fogyasztói követelések uralják, és hogy a gazdaság az összes emberi probléma megoldásával hitegeti önmagát és a tömegeket.

Azzal, hogy valamennyi társadalmi tényezőt a gazdaságra vezeti vissza, a kalmártársadalom egy olyan globális fejlődés eszközévé teszi azt, amelyet az anyagi bőség és a többé-kevésbé szervezett szabadidős tevékenységek illuzórikus keverékéből álló hamis „boldogság-recept” motivál, amely elhiteti, hogy csak anyagi vágyak és szükségletek léteznek, és hogy ezek mindig csak egyéniek, mennyiségiek és kielégíthetőek.

Az egészben kétségtelenül az a legrosszabb, hogy a legtöbb ember gondolkodás nélkül bedől e gazdasági totalitarizmus látszólagos nagylelkűségének. Az értelmes érvek sem hiányoznak. „Egyedül a piacgazdaságok vannak valóban a fogyasztó szolgálatában. Ha félretesszük az ideológiákat, hogy csak a tényeket vegyük tekintetbe, meg kell állapítanunk, hogy a központi tervezés által szabályozott gazdasági rendszerek mennyiségileg és minőségileg összehasonlíthatatlanul kevésbé elégítik ki a fogyasztókat, mint azok, amelyek a piac szabad játékán nyugszanak”, fogalmazta meg évekkel ezelőtt Valéry Giscard d’Estaing – de távolról sem biztos, hogy az utóbbi időben történtek láttán még mindig ugyanígy gondolja. A tömegfogyasztásra lehetőséget nyújtó egyéni szabadság nevében azonban ez a totalitarizmus egy megszállott individualizmust terjeszt, a Gehlen által kárhoztatott „hiperszubjektivizmust”, amely szétbomlasztja az emberi csoportokat, elszakítva tagjaik szerves társadalmi kötelékeit és meghiúsítva minden közösségi, történelmi vagy nemzeti tervet.

Pedig a neoliberalizmus addig ígér boldogságot mindenkinek és azonnalra, amíg végül kiábrándult reményeket kelt, és kollektív elégedetlenséget vált ki. Itt a kötelező boldogság egyenlősítő mítosza az egyéni életszínvonal korlátlan emelkedésének mítoszával párosul. Paradox módon az életszínvonal minden mennyiségi emelkedése a pszichológiai elégedetlenséget erősíti, a társadalom kvázi-fiziológiai függőségét váltva ki a gazdasági vágyak tekintetében, az ebből eredő sokféle patologikus következménnyel.

Drieu La Rochelle már idejekorán erre figyelmeztette az ifjú európaiakat: „Elfojtani a vágyakat a szükségletek kielégítésével, mint a piszkos gazdaság, azon könnyebbségekből eredően, amelyekkel a gépek halmoznak el bennünket, ez fog végezni a fajunkkal. A szatócsbolt bősége megöli a szenvedélyeket. A konzervvel teletömött ember szájában képződő rossz kémia megrontja a szavakat” (Le Jeune Européen, 1927).

A mechanikusan elért, szinte már automatikus „haladás” reménye a rendszer rabszolgájává teszi az embert, mentesítve őt attól, hogy képzeletről és akaratról tegyen tanúbizonyságot. A jólét diktatúrája elhasználja az érzéseket, és végül elhasználja magát az embert is. „Egy távoli múltban az emberiség bölcsei már nagyon is jogosan felismerték, hogy nem jó az ember számára, ha túl jól sikerül kielégítenie az öröm iránti ösztönös törekvését és kivonnia magát a fáradozás alól”, írja Konrad Lorenz.

A lelki elidegenedést, amely által egy egyenlősítő követelés kielégítése kiváltja az egyenlősítő vágy fokozódását, Gehlen „pleonexiának” nevezte, a kalmárszellemnek alávetett mentalitás arra való képtelenségét pedig, hogy elégedett legyen az elért helyzettel, a „neofília” kifejezéssel illette.

Mindez arra vezeti a rendszert, hogy tartósítsa az állandó lázadás állapotát, amely annál élénkebb, minél elviselhetetlenebbnek tűnik ez a kielégítetlenség, amely valójában egy végtelen spirál. A konjunktúrától függetlenül ígért és követelt korlátlan életszínvonal-növekedés állandó krízistényező, olyannyira, hogy végeredményben magát a rendszert is fenyegeti, amely létrehozta, miközben egyre több alattvalóját idegeníti el.

Raymond Ruyer szerint a folyamatos haladás illuzórikus jótéteményeivel szembeni mentális alávetettség „rövid életű” népeket teremt. Ezek a puha selyemgubójukba begubózott és a külvilágtól óvott népek rövid távú értékekhez ragaszkodnak és csak konvencionális gazdasági értékekben kifejezett, azonnali és közvetlenül mérhető következményekkel járó tettekre képesek. Nem csoda, hogy a mai államférfiak döntő többsége a profán gazdasági vállalkozássá degradált országuk „ügyvezető igazgatójának” tekinti önmagát. Meg is látszik a teljesítményükön…

Ily módon e kultúrákat egyszerű fogyasztói magatartásokra redukálják, egyedüli beszélt nyelvként a vásárlóerővel, mint amely potenciálisan egyenlő minden népnél és az egész Földön. Az egyen-életmód terjesztésére irányuló akarat végül az emberiség kulturális változatosságát fenyegeti. Az egységes fogyasztói világpiac univerzalista kimérája a „homo oeconomicus” eljövetelét hirdeti.

Az alapvető anyagi szükségleteket kielégítő funkcióján messze túllépő gazdaság így vált az új, egyetemes „kultúra” tényleges alapjává. Ez a mutáció arra korlátozza az embert, hogy már csak az legyen, amit megvesz, divatos szóval élve: tárgyiasítva önmagát. A végső cél egy globális „fogyasztói középosztály kialakítása” (VGE) a jólét egyenlősítő mítoszának alávetett fogyasztók háziasítása által. Így fest a burzsoázia régi álma – a jólét langyos diktatúrája.

Gazdag István