A Barack Obama elnöki beiktatására cinikusan leállított izraeli hadjáratot követő triumfálás jó nyitány és egyben folytatás erre az előbb-utóbb bekövetkező végkifejletre Izrael számára. Mert Izrael, mint már annyiszor az elmúlt hatvan évben, ismét győzött. Ezt ünneplik most oly boldogan. Miközben nem gondolnak arra, hogy újra csak nem tudnak mit kezdeni a győzelmükkel. Újabb diadalukkal ismét semmivel sem kerültek közelebb egyetlen valódi céljukhoz: országuk stabilizálásához. Noha állítólag majdnem megsemmisítették az éppen aktuális főellenségüket, a Hamászt.

Jellemző a hamis izraeli optikára, hogy egy olyan szervezet fölötti győzelmet ünnepelnek, amelynek konvencionális hadereje legfeljebb egy-két izraeli zászlóaljénak felel meg. Ráadásul e minimális harci értékű palesztin mozgalom harcosai is láthatatlanná váltak Gázában a támadáskor, harc helyett. Veszteségük pedig ennek megfelelően minimális volt.

Gázában meghalt talán ezer palesztin az elmúlt három hétben, többnyire gyerekek, öregek, legkevésbé a katonák. Ennek eredményeként viszont az izraeli társadalomra ma már Európában és azon belül Németországban is ugyanolyan gyűlölettel tekintenek, mint Bush Amerikájára.

A világ szemében ma e két ország alkotja a „gonosz tengelyét”. Vagyis amit győzelmükkel nyereségnek tekintenek, az elveszett Izrael számára a propaganda terén. Sikerük csak annyi, hogy majd a balek EU ismét felépít néhány lakóházat meg kórházat Gázában, azok közül, amit ők leromboltak, részben szintén EU-pénzből.

Ugyanakkor a háromhetes izraeli vérontás ezres palesztin vesztesége idején és mellett csak Gázában – minden izraeli szándék ellenére, és az áldozatokat is leszámítva – legalább kétezer fővel nőtt a palesztinok száma. Ennyire hatásos volt tehát az izraeli vérontás. Ha pedig ehhez hozzáadjuk a Ciszjordániában, Izraelben, Libanonban és az arab világ más részein élő palesztinok ez idő alatti szaporulatát, akkor az már több tízezer. Vagyis van bőven utánpótlás. Izrael minden egyes vesztesége viszont ma szinte pótolhatatlan, az alacsony népszaporulat, illetve az feléledő kivándorlási kedv miatt.

A perspektíva az, hogy körülbelül huszonöt év múlva Izraelben és a megszállt területeken a palesztinok – minden addig még bekövetkező vérfürdő ellenére – népességben utolérik és el is hagyják a zsidókat. És ha addigra Izrael valódi demokrácia lesz, a palesztinok demokratikusan le is válthatnák a különben is halva született cionizmust. De túlnépesedésükkel enélkül is előbb-utóbb kikényszerítik igazukat, függetlenül a „történelmi jogoktól”. És mindez egy olyan kis területen történhet meg, ami kisebb, mint a Dunántúl. Annak is a fele sivatag. A technikára alapozva ugyanis nem lehet hosszabb távon biztonságos életet megszervezni egy nép számára.

Az is történelmi tény, hogy Izrael az 1967-es győztes háborúja óta csak visszavonul, bár mindig győz. Egyiptom és Szíria helyett ma már csak a belső marakodásaival is elfoglalt palesztin szervezettel bajlódik. Egyre gyérebb eredménnyel.

Itt, Európában mi nem értjük a mohamedánok harcmodorát, de láthatólag Amerikában sem. Szaddám Huszein idején az állig felfegyverzett Irak éppen olyan kevés ellenállást tanúsított a megszálló Amerikával szemben, mint a nomádok lakta tálib Afganisztán. Aztán néhány év után Amerika reménytelenül belefulladt mindkettő sajátos ellenállásába. Úgy vesztett mindkét helyen az egykori szuperhatalom – és mellette hű csatlósai –, hogy látszólag győzött. Azért, mert a mohamedán világban egy idegen hatalom általi megszálláskor a felszínen ugyan nem tapasztalható ellenállás, ám ott van a társadalom láthatatlan szövetében, ott van mindenhol, állandóan érzékelhető a jelenléte, hogy ne érezze biztonságban magát az agresszor.

E társadalmakat átszövi a nemzetiségi és törzsi kötelék, amely vallási fanatizmussal párosul. A veszteség nem számít. Csak a túlélés: nem az egyéni, hanem a családi vagy a törzsi túlélés. Az idő ezért nekik dolgozik. Ezért is érthetetlen, hogy Izrael és Amerika miért akar mindig időt nyerni. Mihez? A vereséghez? Komolyan hiszik, hogy majd megszokják és végül megszeretik őket?

A mohamedán taktika, miként a vallás is, leginkább a szaharai sivatag természetéhez hasonlítható. A felszínen mozdulatlanság, megengedés, beletörődés, a lábaddal beletúrhatsz a homokba, de hiába minden, a sivatag legyőzhetetlenül állandó, szívós és kitartó. Árad és beléd hatol, beszűrődik a legkisebb résen is, amíg nem lesz tele a megszállóknak mindenük a homokkal… De akkor már késő. Az már az utolsó, a kegyelem nélküli fázis, a „jaj” ideje lesz.

Az izraeliek esztelenül győznek nyakra-főre, határaik mentén rendre körbeverik ellenségeiket, és a végén örülnek, ha néhány szép ígéret mellett, a status quo alapján ideiglenes fegyverszünetet köthetnek. Két-három fogoly izraeli katonáért cserébe ezreket engednek el a felajzott, gyűlöletvágytól égő mudzsahedekből. Katonailag most se értek el semmit Gázában, hiszen csak öregeket és gyerekeket gyilkoltak. Még a saját tizenhárom fős veszteségükből is ötöt önmaguknak köszönhetnek. Lassan elmondhatják magukról, amit egykor Phürosz, Epirusz királya.

„Ha még egy csatában győzünk a rómaiak ellen, akkor végképp elveszünk (ámbár túlzás a palesztinokat rómaiaknak nézni)”. Bizonyítva, hogy a győzelemből is megárt a sok, különösen, ha se célja, se értelme. Eközben a buta Amerika rögeszmésen öli évente Izraelbe a tízmilliárd dollárokat, mintha az valami jó befektetés vagy legalább eredményes külpolitika lenne. Jelenlegi gazdasági bajuk egyik fő oka e sivatagi világba való belebonyolódásuk.

Terméketlen győzelmek minden vonalon, melyek nélkülöznek minden reményt egy esetleges jövőbeli eredményességgel kapcsolatban, és lelkesedésükben nyilván a kifulladásig próbálkoznak. De a végkimerüléskor már késő lesz ébredni. Mert akkor jön a klasszikus megoldás, fordított szereposztásban és minden utópikus, filantróp felhang nélkül: jaj lesz a legyőzötteknek!

Bognár József