Az SCO, amelyet Oroszország és Kína, valamint a volt Szovjetunió négy közép-ázsiai tagköztársasága (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán) hozott létre 2001. június 15-én, szeptember 11. és a „Gonosz tengelyére” vonatkozó 2002. januári amerikai kijelentés előtt Washington számára csupán másodrendű geopolitikai fecsegés terét képviselte. Mostanra azonban a szervezet, amelyet a nyugati média mindeddig alig méltatott figyelemre, jó úton halad afelé, hogy – Sarkozy hatalomra kerülése után a napirendről, úgy tűnik, végleg lekerült „Párizs-Berlin-Moszkva tengely” híján – az amerikai hegemónia és az egypólusú világrend stratégiai-geopolitikai ellensúlyává váljon. Ráadásul pedig az SCO 2006. június 15-i soros ülésszakán Irán is meghívást kapott a szervezet teljes jogú tagságára, miután az előző hónapban a Teheránba akkreditált kínai nagykövet bejelentette, hogy a két ország között előrehaladott tárgyalások folynak egy több mint százmilliárd dolláros gigaszerződés megkötésére a gáz- és olajtermelés kétoldalú fejlesztése tekintetében, beleértve a jadavarani hatalmas kőolajtartalék feltárását is.

Emellett a kínai Sinopec vállalat 250 millió tonna cseppfolyósított iráni földgáz vásárlására vállalt kötelezettséget az elkövetkező 25 éves periódusra. Ezek után nem meglepő, hogy Kína nem sok hajlandóságot mutat az USA támogatására Irán ellen az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Nyilvánvaló geopolitikai érdekeinek védelmében Washington hiába igyekezett nyomást gyakorolni Pekingre az Iránnal folytatott tárgyalások megtorpedózása végett, próbálkozásai kudarcot vallottak. Iránnak egyébként szándékában áll Pakisztánnak és Indiának is földgázt szállítani, az erről szóló megállapodást a három érintett ország energetikai minisztereinek katari találkozóján készítették elő, Washington rosszallása ellenére, amely mindenáron igyekszik eltántorítani a külföldi befektetőket a perzsa állammal való együttműködéstől. Az SCO 2006. június 15-i ülésén ugyanakkor azt is jelezték, hogy a szervezet kapui nyitva állnak India, Pakisztán és Mongólia előtt is.

A meghívásnak különösen India szempontjából van geopolitikai pikantériája, amelyre az amerikai stratégák terveiben Kína regionális kihívójaként hárulna főszerep. A hivatalos látogatásra 2006 áprilisában Moszkvába érkező Mohammadi iráni külügyminiszter az orosz hírügynökségnek kijelentette, hogy Irán részvétele a sanghaji paktumban „igazságosabbá tehetné a világot”, és egy Iránt és Oroszországot egyesítő „gáz és olajív” létrehozásáról is beszélt, amelyen belül a két energiatermelő óriás összehangolná kutatási és kitermelési politikáját. Egy ilyen összefogásnak egészen rendkívüli hatása lenne a világ energetikai biztonságára nézve is, hiszen Oroszország után éppen Irán rendelkezik a Föld legjelentősebb földgáztartalékaival, ugyanakkor pedig (Szaúd-Arábia mögött) Oroszország a világ második legnagyobb kőolajtermelője. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy rohamosan növekvő nemzetgazdasága energiaéhségétől kényszerítve India – Washington ellenkezése dacára – igyekszik szállítási megállapodást kötni Iránnal. Beszédes tény, hogy a Bush-kormányzat eredménytelenül kilincselt a megfigyelői státusz megszerzése érdekében az SCO-nál. Ez az elutasítás, az SCO részéről elhangzó felszólítás az amerikai katonai jelenlét csökkentésére Közép-Ázsiában, valamint a Kína és Oroszország közötti együttműködés fokozódása regionális politikájának felülvizsgálatára késztette Washingtont, amely Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter 2005. októberi közép-ázsiai „mosolydiplomáciai” körútjának eredménytelenségét követően egy új „Nagy Közép-Ázsia” terv kifundálásában öltött testet. Ennek keretében az Egyesült Államok igyekszik elszigetelni a térség államait Oroszországtól és Kínától egyaránt, ez utóbbi országban különböző etnikai-vallási szeparatista mozgalmak (mohamedán ujgurok, buddhista tibetiek stb.) támogatásától sem riadva vissza.

Ami Iránt illeti, az amerikaiak céljai teljesen nyilvánvalóak: a rendszer megdöntése, az iráni gáz és olajvagyon fölötti ellenőrzés megszerzése, Oroszország és Kína „energetikai” kisemmizése, nem beszélve az ország katonai és stratégia fontosságáról a forrongó régió féken tartásában. Közép-ázsiai stratégiájának megvalósításában Washington a kulcsszerepet Kazahsztánnak szánta, Nurszultan Nazarbajev kazah elnök azonban nem harapott rá az amerikai horogra, inkább megerősítette elkötelezettségét a Moszkvával való együttműködés iránt, sőt mi több, Kínával is jelentős energiaszállítási megállapodást kötött.

Tovább növeli Washington regionális geopolitikai problémáit, hogy a 9/11-et követően Üzbegisztánnal tető alá hozott katonai szerződés ellenére, amelynek értelmében jelentős katonai bázist telepíthetett az országba, mára a szerződő felek kapcsolatai igencsak megromlottak. Az amerikaiak által Iszlam Karimov elnök megbuktatására kifejtett erőfeszítések, az ukrajnai „narancsos forradalom” során alkalmazott taktikának megfelelően, ez alkalommal kudarcot vallottak, és végül Üzbegisztán az Amerika-barát ex-szovjet köztársaságokat (Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán, Moldávia) tömörítő GUUAM (azóta: GUAM) szövetségből is kivonult. Tádzsikisztán ugyancsak szilárdan számít Oroszország támogatására, és bárhogy is igyekeztek, az amerikaiak Kirgizisztánban sem tudták eltántorítani orosz szövetségesüktől az ország élén álló Bakijev–Kulov tandemet.

Alig egy év alatt Oroszországnak és Kínának sikerült megfordítania az eurázsiai geopolitikai sakkjátszma állását. Óriási stratégiai előnye ellenére, amelyet korábban élvezett, az Egyesült Államok mára egyre jobban elszigetelődött, és hatalma kiterjesztésére vonatkozó törekvésében talán a legnagyobb stratégiai vereségét szenvedte el a második világháború óta.

Gazdag István