Anyád! – mondaná a japán

Még mindig Párizsról van szó, ahol egy világkorszak elkezdődött (véget ért). Egyfelől az LMBTQ-mozgalom elérkezettnek látta az időt – és a perverzitás iránt szokatlan fogékonyságot mutató Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezt támogatta –, hogy egy obszcén cirkusszal jelezze az ámuló világnak, mostantól milyen lesz az életünk. Másfelől az ámuló világ erre felhördült, és jó esély van arra, hogy a lopakodó perverzió visszahőkölni kényszerül, amit az is bizonyít, hogy mindenhonnan levették a szervezők az istentelenség diadalmenetének képsorait. Túl hamar léptek ki a fényre, és a fény – Istennek hála – megégette őket.

Már régen nem a sportról van szó, ami szerencsére a legtöbb sportágban tiszta körülmények között zajlik, és a versenyeket többnyire a legjobbak nyerik meg, akik magukat is fölülmúlva nyújtanak valami rendkívülit. Kivéve a cselgáncsot, mert a már idézett ámuló világ szeme láttára olyan pofátlanul csalták el a szabályok önkényes alkalmazásával a rendezők a vegyes válogatottak döntőjét a lényegesen jobb és már vezető japánok kárára és a házigazda franciák javára, hogy az ember zsebében kinyílt a bicska. A csalásokkal nagy nehezen döntetlenre kihozott mérkőzés végén sorsolással választottak ki egy súlycsoportot, amelynek képviselői egy bármilyen akcióval az egész versenyt majd eldöntik. Tisztességes országban ilyenkor a sorsolás nyilvános és átlátható. Bedobják a súlycsoportok neveit egy kalapba, majd a nyilvánosság előtt valaki kihúz egyet. Ám a szervezők mindenképpen nyerni akartak. Egy láthatatlan „gép” döntött, és a képernyőkön úgymond spontán szaladó számok épp azon a súlycsoporton álltak meg, amelyikben a francia versenyző klasszisokkal jobb… Anyád! – mondaná a japán, ha merne káromkodni.

De nem ezt akartam mondani, a csalást csupán a történelmi hűség kedvéért jegyeztem fel. Volt nagyobb baj is, az a sikeresnek ígérkező kísérlet, hogy elfogadtassák a közvéleménnyel az erkölcsi relativizmus egy újabb undorító válfaját. Igen, a női bokszról van szó. Pontosabban szólva, annak kapcsán az emberi létről. „Helif semmiről sem tehet. Nőként született, női nemi szerve van, nőként éli az életét. A Nemzetközi Amatőr Ökölvívó-szövetség (IBA) egy tavalyi tesztre hivatkozva zárta ki a világbajnokságról, mert elvileg Y-kromoszómája is van, illetve magasabb a tesztoszteronszintje” – írja helyszíni tudósításában Huber Tamás, az Index főszerkesztő-helyettese. Szeretném Hubernek jelezni, olyan nincs, hogy valakinek „elvileg Y-kromoszómája is van”. Ez roppant egyszerű dolog, amit egy átlagos orvosi labor is meg tud állapítani. Valakinek vagy van a másiktól eltérő, azaz Y-kromoszómája, vagy nincs. Ha van, akkor „gyakorlatilag és elvileg” is férfi. És pont. Függetlenül attól, hogy minek érzi magát, vagy hogy milyen testi adottságokkal verte meg a természet.

Ennek pedig azért van jelentősége, mert még ha hermafroditának születik is valaki, ha a hormonjai szerint férfi, akkor az izomzata, az idegrendszere, a mozgáskoordinációja is férfi. „De ki mondja meg, hogy ki a nő, és ki a férfi? Ki mondja meg, hogy hol és mi a határ?” – kérdezi a főszerkesztő-helyettes úr. Én szívesen megmondom: az XX- és az XY-kromoszómáknál van a határ. Az emberiség kivétel nélkül vagy két egyforma, vagy két különböző kromoszómával születik. Előbbiek a nők, utóbbiak a férfiak. Ebbe a Jóisten sem tud beleszólni. Sőt. Direkt így találta ki az egészet.