Anyagháború

Csaknem tíz hónapja tart a XXI. század legvéresebb európai háborúja, és csak elvétve találni olyan közszereplőt, aki bízna a közeli tűzszünetben. Miközben a kormányok egyezkednek, a politikusok hangzatos szólamokat ismételgetnek, és a fősodrú nyugati sajtó hol pánikba esik, hol a dicsőséges ukrán győzelmeket méltatja.

Az elemzőknek is akad dolguk bőven. Leginkább az, hogy kibogozzuk, mi is történik valójában. Ami a médiában megjelenik, túl sok kapaszkodót nem nyújt a háború aktuális állásának értelmezésekor, hiszen a szerkesztőségek hajlamosak minden kritika nélkül átvenni azt, amit az ukrán kormány vagy a „brit titkosszolgálati források” állítanak.

Lássuk be: nem elfogulatlan szereplők. Az sem segít sokat, ha ellensúlyt keresve, az orosz sajtóból próbálunk tájékozódni, ugyanis hírek helyett ott is csak háborús propagandát találunk.

Az elmúlt pár hétben lehetőségem volt részt venni olyan kerekasztal-beszélgetéseken és konferenciákon, ahol amerikai és európai elemzők cseréltek eszmét és adták át egymásnak a nehezen megszerzett, de hiteles információkat. Meglehetős nyíltsággal tudtunk beszélni, ugyanis ezek a találkozók a Chatham House szabálya szerint zajlottak, ami azt jelenti, hogy bár minden résztvevő szabadon felhasználhatja a megszerzett tudást, a felszólalók személyazonosságát titokban kell tartani. Ezek alapján lássuk, hol tart most a háború.

Minden várakozást felülmúltak

Egyöntetű vélekedés a szakértők körében, hogy a nyugati sajtóban megjelenő cikkek az ukrán ellenállás hősiességéről távolról sem túlzóak. A hadsereg eltökélt védekezése a konfliktus első szakaszában, majd az őszi ellentámadás sikerei alapján elmondhatjuk, hogy olyan teljesítményt nyújtottak, amely lenyűgözte a nyugati biztonságpolitikai szakértőket. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez, hiszen mindenki emlékezetében élénken él az afganisztáni csúfos kudarc képe, ahol az amerikaiak kivonulásának hírére a Was­hington által sok milliárd dollárból kiképzett és felszerelt afgán „hadsereg” egy pillanat alatt elpárolgott. Az ukránokkal egész más a helyzet, és nincs kétség afelől, hogy a jövőben is képesek lennének ütőképesen fellépni a hadszíntéren, amennyiben megkapnák hozzá a szükséges támogatást a nyugati szövetségesektől fegyverek, muníció és pénz formájában.

Az orosz haderő viszont jelentősen alulmúlja a várakozásokat. Ennek több oka van: a katonákban nincs meg a kellő motiváció; rossz taktikát alkalmaztak a parancsnokok; valamint az orosz haderőreformmal párosuló koncepcióváltás, a Geraszimov-doktrína, illetve az autonóm zászlóaljakra való áttérés megbukott. Ennek eredményeképp pontosan nem ismert, de igen jelentős veszteségeket szenvedtek el az állomány és a haditechnika terén. Ezt tekintik a nyugati elemzők a háború legnagyobb eredményének. Elismerik ugyan, hogy az Ukrajnának nyújtott támogatás hatalmas összegeket emészt fel, jelentős gazdasági gondokat is okoz, a NATO-s biztonságpolitikai szakértők mégis kimondottan jó üzletnek tartják, mivel az orosz hadsereg meggyengítésének igen költséghatékony módja.

Moszkvának a háború után jelentősen degradált állapotból kell majd helyreállítania a haderejét. Onnantól számítva, hogy lezárul a konfliktus, önerőből 13–20 évre lehet szükség arra, hogy teljes mértékben megújítsák a potenciáljukat. Nyugati katonai szakértők szerint eleve nem kizárt, hogy a „következő” orosz hadsereg gyengébb lesz, mint amelyik belekezdett a jelenlegi konfliktusba, de azt állítják, hogy a szankciós nyomás fenntartásával a sikertelen korrekció esélyeit növelni is lehet. Nem elérhetetlen az a cél – amelyet az amerikai hadügyminiszter, Lloyd Austin fogalmazott meg nem sokkal a háború kitörése után –, hogy Oroszország a jövőben ne tudjon hasonló háborút indítani senki ellen. Igaz, egy pesszimista forgatókönyv szerint Kína dönthet úgy, hogy segítséget nyújt Oroszországnak. Ez számottevően felgyorsíthatja a folyamatot, és jóval ütőképesebb új orosz haderőt eredményezhet.

A fentiek miatt talán már érthető, hogy miért tapasztalunk oly erős szándékot Nyugaton, ami a szankciós politika és az Ukrajnának nyújtott – elsősorban katonai – támogatás folytatására irányul. Az ukránok kiérdemelték a fegyverszállítmányokat azzal, hogy bátran és hatékonyan használják fel őket. Ukrán területen gyengítik jelentősen az orosz hadsereget. A szankciók – a nyilvános kommunikációban megfogalmazott célokkal szemben – nem az orosz invázió ellehetetlenítését szolgálják, hanem az orosz hadsereg háború utáni újjáépítésének megnehezítését.

Szándék és lehetőségek

Igazak a hírek ugyanis, amelyek szerint a NATO fegyver- és lőszertartalékai jelentősen megcsappantak. Drámai helyzet alakult ki az olyan alapvető muníciók terén, mint a 155 mm-es tüzérségi lövedék. A jelenlegi gyártókapacitás pedig meg sem közelíti azt az ütemet, amiben az ukránok használják ezt a muníciót – amely a háború egyik legfontosabb, elengedhetetlen eszköze. A 155 mm-es lőszer kapcsán jelentkezett a legégetőbb hiány, de nincs olyan hadianyag, amelyből ne fogyatkoztak volna meg a nyugati tartalékok, vagy amelyből megfelelő gyártási kapacitás állna rendelkezésre.

Megállja a helyét az elmúlt napokban felröppent hír, amely szerint háború esetén Németország jelenlegi tartalékai mindössze napokra volnának elegendők. Sőt, az Ukrajnát fegyverekkel segítő 27 NATO-tagállam közül húsz jelezte, hogy készleteik a kritikus szint alá csökkentek, így nem tudnak többet szállítani. Emellett a fennmaradó hét ország arra figyelmeztet, hogy a transzferek jelenlegi üteme teljesen vállalhatatlan számukra is.

Mindebből következik, hogy amennyiben a nyugati államok nem állnak át hadigazdálkodásra – márpedig ez politikai szempontból képtelenség –, akkor fizikailag lehetetlen Ukrajna további támogatása a jelenlegi szinten. Az esetleges fenntartható szint viszont drámai csökkentést jelent – a mostani mennyiség töredékét tudnák szállítani.

Hogyan tovább?

Alapvető lőszertípusok nélkül nem lehet a XXI. században háborúzni. Hiába a katonák bátorsága, ha a légvédelem képtelen elhárítani az ellenséges repülőket. Lehetetlen az előretörés – de még az állások megtartása is –, ha nincs tüzérségi támogatás. Kijev jövőbeli helyzete kilátástalannak tűnik. Ugyanakkor az ukránok jelenlegi készleteiknek még nem értek teljesen a végére, és egy igen sikeres őszi hadjáraton vannak túl. Mindez azt jelzi, hogy Zelenszkij elnöknek most érdemes tárgyalnia.

Ráadásul az oroszok is hihetetlen tempóban használják a hadianyagot. Nincsenek pontos információink azzal kapcsolatban, hogy ők hogyan állnak a készleteikkel – és az interneten sokan ironizálnak a sokszorosan megbukott állításon, mely szerint „Putyin kifogyott a rakétából” –, de annyit tudunk, hogy Oroszország sem állt át hadigazdálkodásra, ami egész biztosan azt jelenti, hogy a hadiipar nem képes lépést tartani a muníciók felhasználásának ütemével.

Mindez óvatos optimizmusra adhat okot. Kijevnek mindenképpen tárgyalnia kell, ugyanis a harcok jelenlegi intenzitása mellett sokkal gyorsabban éli fel készleteit, mint ahogy nyugati szövetségesei fel tudják őket tölteni. Moszkva vereségei az ősz során azt jelzik, hogy az orosz hadseregre is ráférne egy hosszabb tűzszünet. Mindenki racionális érdekét az szolgálná, ha a konfliktust mielőbb sikerülne békés mederbe terelni. Nyilvánvaló, hogy az ukrán civileket ez megmentené a háború borzalmaitól, de az Európára – és azon belül hazánkra – nehezedő gazdasági nyomás is csökkenhetne. ν

A szerző az Alapjogokért Központ geopolitikai elemzője.