„Brüsszel azt akarja, hogy aki idejön, maradjon itt, sőt még többen jöjjenek. Mi azt akarjuk, hogy ne jöjjenek már többen, és akik itt vannak, menjenek haza” – mondta hétfőn Orbán Viktor Debrecenben, amivel ki is verte a biztosítékot. Másnap már Magyarország helyzetéről tárgyalt az Európai Parlament. Ahelyett, hogy arról a nyolcezer mianmari menekültről tárgyalt volna, akik a thai, maláj és indonéz partok előtt hánykolódnak százasával egy-egy parányi hajóba zsúfolódva, mert az említett országok nem engedik őket kikötni. Adnak nekik vizet, élelmet, üzemanyagot, és menjenek isten hírével tovább, ahová akarnak. Azt mondják, azért ilyen kemények, mert csak így tudják megakadályozni a menekültáradatot.

Thaiföld, Malajzia, Indonézia az idegenforgalomból élnek, amit a szerencsétlenek áradata tönkretenne, s ezek az országok is nyomorba dőlnének. Mi a jobb megoldás? Mi a humánusabb? Mi az életképesebb? Erről tényleg érdemes volna vitát kezdeményezni az Európai Parlamentben, mert a jelek szerint vannak országok, ahol tudják, merik és teszik azt, amit az unió nem mer. Ausztrália egy közeli szigetre ereszti csak be a menekülteket. Az USA Guantánamóra zárja őket, a távol-keletiek be sem eresztik. Ehhez képest az EU határa puha korlát, ott bújnak át rajta a szegénység elől menekülő százezrek, ahol akarnak.

Arányok és léptékek kérdése minden. Ha egy mentőhajóban száz hely van, de százötvenen kapaszkodnak fel rá, az a hajó menthetetlenül elsüllyed és mindenki meghal. Ha azonban tele van a tenger fuldoklóval és kevés a mentőhajó, aggasztóan kevés, akkor a humanizmusról, emberszeretetről, önfeláldozásról szóló tanításokat nagyon gyorsan át kell gondolni, és eldönteni, hogy itt és most mi tartható és mi nem.

Európában is fel-felhangzanak új mondatok arról, hogy talán nem egészen jól mennek a dolgok, talán valamit tényleg át kellene gondolni. A legtisztábban és a legőszintébben a magyar miniszterelnök beszél. Az utolsó utáni pillanatban, mert a hozzánk érkező menekültek már nem férnek el a táborokban, kiáradtak az utcákra, a terekre s ezáltal életünk, hétköznapjaink részeseivé válnak, mint a csövesek és koldusok az útkereszteződésekben. A magyarok átlagos életszínvonala azonban sajnos nyomasztóan elmarad az unió átlagától, őszintén szólva, mi a szegényházban élünk, de a harmadik világból érkezettek nálunk is szegényebbek, s ha megtelik a gazdag Nyugat, majd beérik velünk. És akkor mi még szegényebbek leszünk, és az nagyon rossz lesz.

Volt egy kis elfáradás és némi mesterségesen generált hisztéria a közéletben a kormány és a kormánypártok kommunikációját, szerencsétlen döntéseit illetően. Mindebben sok megfontolni való akadt, bár ahogy a szólás tartja, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Hát itt fújt rendesen, dogoztak a szélgenerátorok. Ezért azt egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni, hogy történelmi tett volt a nemzeti jobboldaltól az Orbán-kormánynak másodszor is megingathatatlan támogatást adni, mert úgy kell felépíteni és növekvő pályán megtartani a magyar gazdaságot, hogy eközben a világot egyik válság a másik után rázza szét.

Még el sem múlt az amerikai bankbotrányból kirobbant világválság, máris itt a szegények népvándorlása, miközben a világ első számú katonai hatalma korlátozott világháborúval kísérletezik, most épp Ukrajnában. A józan ész, a túlélés ösztöne és az őszinte beszéd az, ami megmentheti Magyarországot. n