Aszály után árvíz

Olvasom Szegedi Sándornak, a Debreceni Egyetem Meteorológiai Tanszéke vezetőjének szavait arról, hogy egyre inkább mediterrán jellege van Magyarország klímájának. „Több évtizeddel ezelőtt azt tanultuk, hogy hazánk éghajlatát az óceáni és a szárazföldi hatás körülbelül azonos mértékben befolyásolja, és ezt színesítik a mediterrán légtömegek. Most viszont a földközi-tengeri hatás gyakoriságban felzárkózott az előző kettőhöz. A csapadékmaximum egyre inkább a télre tolódik, a nyarak pedig mindinkább forróbbak és szárazak” – beszélt két évvel ezelőtt a változó hazai klímáról a professzor úr. Azóta már két mediterrán nyár is letelt, még forróbb és még szárazabb nyarakkal.

Megtudtuk tőle azt is, hogy ez lényegében megfelel a Földközi-tengeren szokásos nyári légköri felállásnak. Az Európa déli részére jellemző anticiklon tartósan kiterjedt észak felé, így az egész Kárpát-medencét is magába foglalta. Az óceán felől esőt, szelet, hűvöset hozó ciklonok északabbra vonultak, így elmaradtak a korábban tapasztalt lehűlések. Megjöttek viszont a nagy őszi esők, és majd meglátjuk, mi lesz a télen és tavasszal. És még valami. Ha az Alpokban vagy attól nyugatabbra a szokásosnál nagyobb esők jönnek, akkor mi már készülhetünk is egy újabb árvízre. Most éppen ez a helyzet. Az esős évszak korábban érkezett és durva lendülettel jött.

Megfeszített erővel küzdenek hivatásosok és önkéntesek, hogy magas gátak közé szorítsák az áradó Dunát, ami eközben arra készül, hogy minden idők legmagasabb vízállásával törje meg a védekezők ellenállását. E sorok írásakor még épp csak elkezdődött a Nagy Áradás, még nem lehetett tudni, milyen próbatétel elé állít bennünket a nagy folyó, és ki győz majd végül, az ember-e vagy a víz. Egy azonban biztos, most mindnyájan hatalmas összefogással azon dolgozunk, hogy a rettenetes áradat minél előbb távozzon a Kárpát-medencéből. Még Gyurcsány Ferenc és Magyar Péter is homokzsákokat töltöget a kirendelt fotósok előtt. De ilyenkor ez sem számít, mert tényleg minden kézre szükség van.

Eközben a Velencei-tavat ismét a kiszáradás fenyegeti. A sekély tó vízszintje a szeptemberi esőzések előtt körülbelül egy méterrel volt alacsonyabb a tőle elvárhatónál. A gárdonyi víztükör közepén épp csak mellig ért a víz, de a nádasoknál az egy métert sem érte el. A Balaton most biztonságban van, bár a nyár végére aggasztóan fölmelegedett a vize. És az alföldi homokhátság? Arról inkább ne beszéljünk. Az ország közepe megállíthatatlanul sivatagosodik, a talajvíz szintje rémületesen mélyre került, ami a növényzet teljes kipusztulását vetíti előre, mert a forró és száraz nyári hónapokat víz nélkül talán csak a kaktuszok és a szöcskék vészelik át.

Félelmetes erejét megmutatva száguld át Magyarországon a hatalmas vízmennyiségű áradat, ami – ha volna rá eszközünk, és fel tudnánk fogni – ingyen megmenthetné a magyar mezőgazdaságot. Tudom, most nincs idő ezzel foglalkozni, de most kell szólni mégis, mert nyáron majd, amikor az Ínség-szikla a Gellért-hegy lábánál ismét kibukkan a Dunából, aligha lesz mód bármit is tenni az aszály ellen. Ha a klímaváltozás tartósan arra tart, amerre az utóbbi években elindult, akkor egyre forróbb és szárazabb nyarakra, valamint hatalmas őszi és téli esőkre, árvizekre kell fölkészülnünk, ami azt jelenti, hogy ennek megfelelően kell átrendeznünk a Kárpát-medencét. Meg kell fogni ezt a rengeteg vizet, mert majd szükségünk lesz rá.