Az emberi tulajdonságok örökletességét és átörökítését a történelem kezdete óta sohasem vonták kétségbe, és sokáig a fontosságának megfelelően értékelték. Később azonban a politikailag motivált egalitárius ideológia megerősödése tabutémává tette az emberek közötti biológiai egyenlőtlenség eszméjét. Annak ellenére, hogy manapság a gyorsan fejlődő tudományos kutatás egyre inkább megerősíti az átörökítés szerepét az emberi képességek kialakításában, a többségnek fogalma sincs azokról a manipulációkról, amelyek az emberiség biológiai egyenlőségét hirdető ideológiához köthetők.

Valószínűleg már a mezőgazdaság és állattartás neolit-korabeli kezdeteitől felismerték az átöröklés fontosságát. A klasszikus görög eposzok (Odüsszeia) és szerzők (Platón) tanúsága szerint akkoriban nagyon is tisztában voltak a fizikai és a mentális vonások kialakulásában betöltött szerepével egyaránt. Később a hódító kereszténység több évszázados feledésre kárhoztatta a logikát és a klasszikus filozófiát, miközben összecsapott az emberek közötti egyenlőtlenség tősgyökeresen európai felfogásával. Ez a Közel-Keletről származó és kezdetben a rabszolgák és az alsóbb néprétegek között terjedő új vallás azt tanította, hogy az egyetemes teremtő Isten szemében minden ember egyenlő, amely eszme mindaddig teljesen idegen volt az emberek, sőt istenek közötti természetes hierarchiát elismerő ősi európai gondolkodástól. Ily módon a profetikus ihletettségű kinyilatkoztatások egyházi interpretációjába vetett hit „felülírta” a tapasztalati vagy filozófiai vizsgálatot. Az egyházi álláspont kétségbe vonása bűnnek és tiltottnak számított, ezzel együtt a kereszténység átvette a közel-keleti próféták hagyományos értelmiségellenességét. Az egyházi uralom évszázadai során az emberek közötti „örökletes” egyenlőtlenség fogalmát hiteltelenítették és egyúttal száműzték a keresztény civilizációból. Az Isten által az uralkodásra adott „isteni jog” alapjában különbözött a rokonsági ágakat kormányzó örökletes nemesség korábbi koncepciójától. Azáltal, hogy az egyház megfosztotta az emberi átörökítés fontosságába vetett hittől és az atyafiság egységén alapuló állam fogalmától, és helyette Isten valamennyi gyermekének a lényegi egyenlőségét hirdette, az intellektuális színtér alkalmassá vált az olyan egalitárius politikai mozgalmak kifejlődésére, mint a levellereké a XVII. századi Angliában, a jakobinusoké a XVIII. századi Franciaországban, majd a bolsevikoké a XX. századi Oroszországban. Ily módon az ősi „genetikai determinizmus” elve átadta helyét az újabb keletű „biológiai egalitarizmus” elvének, és az a nézet, hogy az egyik egyén vele születetten kreatívabb vagy produktívabb lehet, mint a másik, táplálta és szította a tömegek forradalmi mozgósításához szükséges „ressentiment” (neheztelés) érzését. Több mint másfél évezredes szellemi elnyomás után végül bekövetkezett a feleszmélés, és a XIX. században a gondolkodó emberek ismét tudatára ébredtek az egyének és fajok közötti különbségeknek. „Egyetértek önnel abban, hogy az emberek között létezik egy természetes arisztokrácia, amely az erényen és a tehetségen alapszik… A tapasztalat bizonyítja, hogy az ember erkölcsi és fizikai adottságai akár jók, akár rosszak, bizonyos fokig apáról fiúra szállnak”, írta például Thomas Jefferson John Adamsnek 1813. október 28-án. A korai „fajnemesítés” vezető tudományos triumvirátusát Charles Darwin, Francis Galton és Karl Pearson alkotta. Jellemző az akkoriban (is) uralkodó légkörre, hogy Darwin maga több mint két évtizedet várt evolúciós elméletének megfogalmazása és publikálása között. Késlekedéséhez az is hozzájárult, hogy kímélni akarta felesége vallásos érzékenységét, és általában is tartott a konzervatív és retrográd társadalmi körök roszszallásától. Amikor végül 1859-ben megjelent mesterműve A fajok eredetéről a természetes kiválasztódás révén vagy a kedvezményezett fajok megőrzése a létért folyó harcban (On the Origin of Species by Means of Natural Selection or The Preservation of Favoured Races in the Struggle for Life) címmel, mégis rögtön neves tudósok sorakoztak fel támogatására, köztük másodunokatestvére, Francis Galton, aki később azt írta neki, hogy „könyved megjelenése igazi válságot jelentett az életemben, mert elűzte régi babonaságom kényszerét, mint egy lidércnyomást, és elsőként adta meg nekem a gondolkodás szabadságát”. Galton ezután aktív tudományos kutatásba kezdett az emberi különbözőségek és képességek, valamint a civilizációs kapacitás fejlődése tekintetében, és 1865-ben két fontos cikket jelentetett meg „Örökletes tehetség és jellem” („Hereditary Talent and Character”) címmel, négy év múlva pedig közzétette főművét is, Az öröklött géniusz törvényeinek és következményeinek vizsgálatát (Hereditary Genius: An Inquiry into Its Laws and Consequences). Kezdettől fogva arra törekedett, hogy az átörökléssel kapcsolatos munkásságában a – később humángenetikává fejlődött – tudományt az emberiség javára alkalmazza, és így megalapítja, majd 1883-ban el is nevezi az új tudományt, az eugenikát, a görög eu-génosz (kb. jól született) kifejezés alapján. A bimbózó genetikai tudomány céljának Galton azt tartotta, hogy „a rátermettebb fajoknak vagy vérvonalaknak jobb esélyt adjon a kevésbé rátermettekkel szembeni gyors felülkerekedésre”. Annak fényében, ami később történt, fontos kihangsúlyozni, hogy Galtonhoz és Darwinhoz hasonlóan egyetlen jelentős korabeli tudós sem kételkedett abban, hogy a fajok között jelentős különbségek vannak örökletes tulajdonságaik tekintetében. „A különböző fajok, ha figyelmesen összehasonlítjuk és felmérjük őket, nagyon különböznek egymástól, … még agytekeredésükben is. (…) Mentális jellegzetességeik szintén nagyon különbözőek, mint az főleg érzelmeikben, de részben szellemi képességeikben is megmutatkozik”, írja Darwin az emberi törzsfejlődésre vonatkozó gondolatait összegző, Az ember származása (The Descent of Man) című 1871-es könyve hetedik fejezetében. Az átöröklés tanulmányozásában alkalmazott forradalmian új módszerei révén Galton lett a modern statisztika atyja. Egyik legkiválóbb ifjú kollégája, az alkalmazott matematikus és társadalmi aktivista Karl Pearson általánosította a galtoni statisztikai fogalmak matematikai alapjait, és eugenikus kutatásai során továbbfejlesztette a statisztikát. A századforduló egyik legbefolyásosabb tudósaként olyan klasszikus és az akkori tudományos világ csaknem általános elismerését kivívó műveiben népszerűsítette az eugenikát, mint a már címében is programalkotó (és valóságos szállóigévé vált) 1910-es Nature and Nurture: The Problem of the Future (Természet és nevelés: a jövő problémája). Ideológiai elkötelezettségüktől függetlenül, az akkori idők kiválóságai közül sokan lelkesen támogatták azt a gondolatot, hogy inkább tökéletesíteni kell az emberállományt és megelőzni az emberi szenvedést, mintsem megelégedni a tényként elfogadott szenvedés utólagos kezelésével. „Az élet minősége fontosabb, mint maga az élet”, fogalmazta meg a korszak tudományos humanizmusának „hivatalos” krédójaként az orvosi és fiziológiai Nobel-díjas Alexis Carrel, s ezt az eugenika híveiként olyan felvilágosult elmék is magukévá tettek, mint G. B. Shaw, H. G. Wells, J. B. S. Haldane, A. J. Balfour, Winston Churchill, Henry Ford és Theodore Roosevelt. Az ismeretlen ember című 1935-ös művében Carrel világos fogalmi különbséget tesz az egyén és az emberi lény között. „Az emberi lények egyenlőek, az egyének azonban nem azok, és a nemek sem. Nagyon veszélyes figyelmen kívül hagyni mindezeket az egyenlőtlenségeket. A demokratikus elv hozzájárult a civilizáció gyengüléséhez, mert megakadályozta az elit növekedését. Nyilvánvaló, hogy az egyéni különbözőségeket tiszteletben kell tartani. A modern társadalmakban megfelelő funkciójuk van a nagyoknak, a kicsiknek, a közepeseknek és az alsóbb rendűeknek, de ne próbálkozzunk azzal, hogy a felsőbbrendű egyéneket ugyanazokkal az eljárásokkal formáljuk, mint a középszerűeket”, írja, hozzátéve: „Minthogy az alsóbbrendűeket lehetetlen volt felemelni, az emberek közötti egyenlőség létrehozásának egyedüli módja az volt, hogy valamenynyiüket alsóbb szintre juttattuk. Ily módon eltűnik a személyiség ereje”. Később, az „életvitelről elmélkedve” (Réflexions sur la conduite de la vie), egyértelműen az eugenikát tartja az emberi faj minőségének fenntartásához kedvező körülményeket biztosító tudománynak: „Az önkéntes eugenika nemcsak erősebb egyének létrehozásához vezetne, hanem olyan családokéhoz is, amelyekben az ellenálló képesség, az intelligencia és a bátorság örökletes lenne. Ezek a családok egy arisztokráciát alkotnának, amelyből valószínűleg elitemberek kerülnének ki.” (Jellemző módon a második világháború előtt Alexis Carrelt a szovjet és a pápai tudományos akadémia is tiszteletbeli tagjává választotta.) Noha magán a mozgalmon belül két markáns irányzat kristályosodott ki, egyfelől a pozitív, másfelől a negatív eugenistáké – vagyis azoké, aki a fajjavításban, illetve azoké, akik csak bizonyos genetikai betegségek megelőzésében voltak érdekeltek -, a jövő nemzedékek számára egészséges genetikai örökség létrehozását és átadását zászlajára tűző eugenikus ideált természetesen azok részéről érte egyre fokozódó támadás, akik az egalitarista ideológiához kötődtek. Tudományos fronton az eugenikaellenes offenzíva beindítása a zsidó származású Franz Boas nevéhez fűződik, aki radikál-szocialista nézeteket valló szüleitől fanatizmust és a felforgató eszmék iránti érzékenységet örökölt. Boas Németországból vándorolt ki az Egyesült Államokba és családi kapcsolatai révén a Columbia Egyetemen felállított antropológiai tanszék vezetője lett, ahol kiképezte és doktorátusi címmel ruházta fel tanítványainak egy szigorúan megrostált csoportját, akik aztán Amerika-szerte rátelepedtek az antropológia kutatására és tanítására. Noha korai írásaiban még ő is elismerte a fajok közötti „felépítésbeli és mentális különbségeket”, rövidesen megváltoztatta álláspontját, mert rájött, hogy a genetikai törvények összeütközésben vannak egalitarista és internacionalista ideológiájával. Az etnikai tudat aláaknázása és a „rasszizmus” leleplezése érdekében folytatott kampányában mindenekelőtt az átöröklés fogalmát és az eugenikus ideált vette tűz alá, a múlt század harmincas éveiben pedig már azt sulykolta, hogy bármiféle komoly humánbiológiai kutatás csakis Theodor Waitz munkásságán alapulhat, akinek Az emberfajták egységét és az ember természetes helyzetét (On the Unity of the Human Species and the Natural Condition of Man) kodifikáló műve 1858-ban jelent meg, vagyis egy évvel Darwin korszakos műve előtt. Eredetileg a boasi irányzat nem volt nyíltan antidarwiniánus, inkább csak negligálni igyekezett a darwinizmust, miközben a bibliai teremtéselmélet talaján és monogenezista felfogásban vizsgálta az ember származását. Terjedését paradox módon a fehér nemzetek akkori világuralmi törekvései is elősegítették. Számos nyugati tudós ugyanis ideológiai alapon arra az álláspontra helyezkedett, hogy az emberiségnek immáron fel kellene adnia a darwini létharcot, és a különböző emberi alfajokat azonos „nemzetközi” génkészlethez kellene sorolni. Ebből a meggondolásból és az egalitárius univerzalizmus híveiként a társadalomtudomány neoradikálisai elérkezettnek látták az időt az átöröklés diszkreditálására. A biológiai egalitarizmus térnyeréséhez emellett számos világesemény is hozzájárult, a nácizmus hatalomra jutása, majd veresége pedig tovább fokozta az eugenika démonizálását azzal, hogy propagandisztikus célból összemosta a náci antiszemitizmussal. Ezek után a viselkedésben megmutatkozó (örökletes) faji különbségeknek már az említése is elfogadhatatlanná vált, miközben a Szovjetunióban a „liszenkóizmus” magát a genetikát is elítélte és „burzsoá áltudománynak” minősítette. Mára a marxista ihletettségű biológiai egalitarizmus az egyetlen „politikailag korrekt” doktrínává vált világszerte, ezzel együtt az egyetemeken egyre inkább csak olyanok jutnak katedrához, akik ideológiailag az egalitarizmus hívei és meggyőződésből vagy karrierizmusból a legelemibb biológiai törvényeket is tagadják. A posztkeresztény fehér kultúrkörben számos evolucionista tudós még ma is úgy tesz, mintha hinne az emberfajok közötti biológiai egyenlőségben és az emberi természet szinte korlátlan képlékenységében. Ők munkásságuk középpontjába a minden emberben közös, úgynevezett pánhumán vonások tanulmányozását teszik. Egyesek közülük odáig mennek, hogy nemcsak az emberfajok közötti genetikai különbözőségeket tagadják, hanem magát az emberfajok létezését is, holott a „DNS-ujjlenyomat” manapság már egy csöpp nyál vagy vér alapján is kevesebb mint egy a százmillióhoz tévedési valószínűséggel képes megállapítani a származás faját. Még a viselkedésgenetikai kutatások tekintetében egyébként legszabadabb amerikai tudományos közegben is az a tréfás adoma járja, hogy a Harvardon csak az szerezhet tudományos fokozatot biológiából, aki képtelen megkülönböztetni egy eszkimót egy hottentottától. Arról nem is beszélve, hogy a tömegmédia szisztematikusan „rasszistának”, „visszataszítónak” vagy „undorítónak” minősít és hisztérikusan megtámad minden olyan tudományos információt, amely az emberfajok közötti viselkedésbeli vagy genetikai különbözőségekre vonatkozik. Számos nyugati országban egyenesen az úgynevezett gyűlöletbeszéd tilalma alá helyezték az ilyesfajta orientációjú tudományos diskurzust, miközben az Egyesült Államokban, ahol a szólásszabadság az első alkotmánymódosítás védernyője alatt lényegében korlátlan védelmet élvez, „csupán” a hagyományos cenzúra eszközeivel igyekeznek kigyomlálni a tudományos publikációkból a faji különbözőségek bármiféle említését. Kínában ugyanakkor az eugenika állami szintű elismerésben és támogatásban részesül, nevezetesen az 1995. június 1-jétől hatályos Anya- és Gyermek-egészségvédelmi törvény jóvoltából, amelyet a Hszinhua állami hírügynökség azzal a megállapítással méltatott, hogy Kínában ma tízmillióval kevesebb nyomorék élne, ha egy ilyen törvényt már idejekorán életbe léptettek volna. „Becsületes politika sohasem épülhet hibás tudományra vagy téves adatokra. Bármely társadalom, amely szembefordul a biológia és az evolúció megváltoztathatatlan törvényeivel, végül a saját halálát fogja előidézni” – írja Roger Pearson (Heredity and Humanity: Race, Eugenics and Modern Science, Scott-Townsend, Washington D. C. 1996). Úgy látszik, mindezzel manapság már csak a kínaiak vannak tisztában. A világ egyik legősibb civilizációjának a letéteményeseiként talán nem véletlenül. Ceterum censeo: a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.