Mottó: „Megöltük a disznót, de nem azt, amelyiket kellett volna.” (Churchill: Triumph and Tragedy)

Sztereotípiákról akkor beszélünk, ha bizonyos gondolati sablonok monoton egyformasággal, szinte gépiesen ismétlődnek, és ezáltal gyakorlatilag közkeletűvé válnak. Ilyen történelmi sztereotípia például az, amely szerint az angolok született demokraták és filantrópok, a „fair play” megtestesítői, a nemes ügyek hivatásos védelmezői, a gyengék és elesettek gyámolítói stb., a németek viszont javíthatatlan kötekedők és vérszomjas militaristák, akiket már a bölcsőben megfertőzött a „furor teutonicus”, nem csoda tehát, hogy a holokauszt sem esett nehezükre.

Chamfort szavaival szólva, „lefogadhatjuk, hogy minden általánosan elfogadott nézet, minden közhelyszerű megállapítás ostobaság, mert a többség véleménye”. Nos hát, hatvan évvel a harmincéves európai polgárháború befejeződése után egyre több történész veszi észre, hogy a király(nő) bizony meztelen, és a látvány nem éppen gusztusos. Az angolok ugyanis valójában mindig is abban voltak a legnagyobbak, ahogyan világuralmi céljaik zavartalan érvényesítése érdekében háborút, viszályt és gyűlölködést tudtak szítani Európa népei között. De ha lehet, még ennél is nagyobb jártasságra tettek szert az úgynevezett atrocitás-propaganda: a háborúk hangulati előkészítése, a háborús közhangulat fenntartása, valós háborús célkitűzéseik álcázása, mindenekelőtt pedig az általuk elkövetett kegyetlenkedések eltussolása terén. Nevükhöz fűződik néhány forradalmian új és kifejezetten a polgári lakosság ellen irányuló tömegpusztító módszer feltalálása és rendszerbe állítása is, mint például a deportálás (a kanadai franciák ellen), a halálra éheztetés (az írek ellen) és a koncentrációs táborok (a búrok ellen). Szilárd támpontot szolgáltat a „legagresszívebb, legmilitaristább európai nemzet” címért folytatott virtuális versenyhez az objektív tény- és számszerűségek összehasonlító tudománya, a statisztika. A mellékelt táblázatban olvasható, az 1800 és 1940 közötti időszak vizsgálata például azt mutatja, hogy az európai országok összesen 287 háborúban vettek részt. Ezek után talán már egyáltalán nem meglepő, hogy a tízes „rangsor” élén ki áll. Különösen érzékeny téma a második világháború kirobbantásáért viselt felelősség és a háború folyamán elkövetett kegyetlenkedések kérdése, mert az ezzel kapcsolatos nürnbergi döntésen alapul a jelenlegi európai hatalmi konstelláció és államberendezkedés legitimitása is. A náci Németország egyedüli és kizárólagos felelősségét hangoztató propaganda-szólam cáfolata felé vezető, aknákkal teli úton legutóbb egy magyar történész, Németh István is átlépte a Rubicont azzal, hogy a Rubicon történelmi folyóirat 2006. évi 7. számában a német nép elleni angolszász terrorbombázásokról rántja le a leplet. Mint arra a cikkíró már a bevezetőjében felhívja a figyelmet, a második világháború német polgári áldozatairól való megemlékezés egészen a legutóbbi időkig tabunak számított Németországban, éspedig ama elképesztő és igencsak sajátságos logika alapján, miszerint „ez elterelte volna a figyelmet a náci Németország bűnösségéről”. Mielőtt ismertetnénk e kiváló tényfeltáró írás legsokkolóbb megállapításait, emlékeztetünk rá, hogy 1964-es németországi látogatásakor már Harry Elmer Barnes is megdöbbenve tapasztalta a németek körében uralkodó és a történelemben páratlan bűntudatot, amely esetükben ráadásul az önvádtól való érthetetlen függőséggel párosul. A neves amerikai történész annak az átnevelő kampánynak a várakozáson felüli sikerét látta mindebben, amelynek az 1945 és 1952 közötti nyugati megszállás időszakában a (nyugat)németeket alávetették, és amelyet már jóval előbb elterveztek. „Egy háborút csak akkor lehet elveszítettnek tekinteni, ha területét elfoglalja az ellenség, a vereséget szenvedő nép vezető elitjét háborús bűnös perekben elítélik, a meghódítottakat pedig átnevelő programnak vetik alá. Ehhez nyilvánvaló módszer a győztes történelemszemléletének a vesztes agyába való beültetése. Legfontosabb, hogy a győztes nemzet háborús propagandája által használt »erkölcsi« kategóriákat átvigyék a legyőzött tudatába. Csak ha a győztes háborús propagandája belépőt talált a legyőzött történelemkönyveibe és a következő nemzedék is elhiszi azt, akkor tekinthető az átnevelés valóban sikeresnek” – magyarázta a tervbe vett átnevelés vezérmotívumait Walter Lippmann (1889-1974), a The New York World főszerkesztője (idézi H. Diwald: Geschichte der Deutschen, 1978). Ami a jelenlegi német zombinemzedék emberi tartását, erkölcsi-szellemi állapotát illeti, kétségünk sem lehet az átnevelés máig tartó sikerét illetően. Nem is csoda. Alig ért véget a háború, máris kezdetét vette a történelem legnagyobb könyvégetési akciója, amelynek során a győztesek a náci érában keletkezett könyvek és sajtótermékek tízmillióit semmisítették meg. Ezzel párhuzamosan átíratták a történelemkönyveket, és az oktatás, a tömegtájékoztatás, a mozi, a színház, az egyház feladatává tették, hogy az egymást követő nemzedékek változatlanul abban higgyenek, amit számukra előírtak. Mint azt Friedrich W. Grimmnek már 1945 májusában elmagyarázta a szövetségesek egyik magas rangú tisztségviselője, „addig fogjuk folytatni ezt a horror-propagandát, amíg senki nem fog elfogadni egyetlen jó szót sem a németekről […], és amíg maguk a németek is annyira össze nem lesznek zavarodva, hogy már egyáltalán nem tudják, hogy mit tegyenek!” (Politische Justiz, die Krankheit unserer Zeit, Scheur, Bonn 1953). Németh István elemzéséből egyebek mellett az is kiderül, hogy az elkerülhetetlennek tartott következő háborúra készülő britek rögtön az első világháború befejezésekor elkezdték tervezgetni a német polgári lakosság moráljának légi csapásokkal történő felmorzsolását, és a légierő (RAF) számára kidolgozott későbbi tervezetben ez a cél elsőbbséget élvezett a német hadi potenciál lerombolásával szemben. 1923-ban Hugh Trenchard, a RAF főparancsnoka a következő háború perspektívájában a lakások lerombolását és a polgári lakosság körében okozott minél nagyobb emberveszteséget jelölte meg stratégiai prioritásként. Ennek szellemében Nagy-Britannia már 1932-ben – tehát még Hitler hatalomra jutása előtt (!) – megkezdte a polgári célpontok elleni stratégiai légi háború igényeire szabott távolsági nehézbombázó-flotta felépítését. Az ellenséges országok polgári lakosságával szembeni hagyományos brit gátlástalanságot és embertelenséget rögzítő fentebbi észrevételemet alátámasztva írja a szerző – és talán ez az egész tanulmány lényegi megállapítása -, hogy „a német légi háborús doktrína a hagyományos humanitárius gondolkodás és a háborúskodás klasszikus-kontinentális hagyományának folyománya volt, az angolszász felfogás is saját hagyományaira tekintett vissza, amikor a nagyszabású légitámadások céljának a polgári lakosságot tekintette. E módszer más eszközökkel folytatta a tengeri blokádok évszázadok óta alkalmazott, alapvetően az egész ellenséges nemzet ellen irányuló brit gyakorlatot.” Ez tehát azt jelenti, hogy míg a náci Németország humánus módon csupán az angol haderőt tekintette ellenségének, addig a „demokrata” Nagy-Britannia embertelen és sportszerűtlen módon az egész német népet! A java azonban még csak ezután következik! A tanulmány ugyanis lényegében felmenti a német hadvezetést azok alól a súlyos vádak alól, amelyek a Guernica, Varsó, Rotterdam és Coventry elleni légicsapások miatt érték a szövetségesek részéről, egyúttal minden alapot nélkülöző „legendának” minősítve azokat a híreszteléseket, miszerint Németország kezdte a polgári lakosság elleni stratégiai légiháborút. Guernica baszk város ellen, mivel az a spanyol köztársasági erők visszavonulási útvonalán feküdt, a Luftwaffe katonai célpontokat célzó taktikai légitámadást hajtott végre, és nem is saját kezdeményezésre, hanem a Franco-féle nemzeti főparancsnokság utasítására. A Lengyelországot elfoglaló német erők egymás után ötször követelték Varsó átadását, amit a lengyelek minden alkalommal megtagadtak. Mielőtt megkezdték volna a főváros légicsapással kísért ostromát, a németek szabad elvonulást biztosítottak a lakosságnak, de a lengyel vezetés ezt az ajánlatot is elutasította, és ezáltal tudatosan tette ki a civileket a várható emberveszteségeknek. Az angol propaganda a Rotterdam elleni német légitámadást „terrortámadásnak” állította be, és 30 ezer civil áldozatról beszélt. Valójában a holland városban, amely Varsóhoz hasonlóan frontvonalban fekvő, védett város volt, 600-900 ember halt meg a német légitámadás következtében, amelyre csak azután került sor, hogy a németek többször is megadásra szólították fel a város védőit. Amikor azok végül hajlottak a jó szóra, azonnal visszarendelték a bombázásra indított német gépeket, de egy részük már időközben ledobta bombaterhét, és a bombák a holland tűzoltóság felkészületlensége miatt okoztak súlyos károkat Rotterdam épületeiben. Ami pedig Coventryt illeti, ahol a lakóterületek közé ékelve repülőgépmotor- és más fontos hadiipari üzemek voltak, a város elleni német légitámadásról maga a brit kormányzat is elismerte, hogy a fegyvergyárak elpusztítását célzó támadásként nemzetközi jogilag törvényesnek minősült. Bár tudott a készülő támadásról, Churchill mégis megtiltotta a város kiürítését, nehogy a németek megsejtsék, hogy a briteknek sikerült desifrírozniuk rádióadásaikat. A támadásnak egyébként összesen 554 halálos áldozata volt. Sokakat bizonyára az is meglepetésként érhet, hogy a második világháborúban az angolszászok által rendszeresített „tűzvihar” ötlete már 1915-ben kipattant egy F. W. Lanchester nevű angol matematikus fejéből, aki azt javasolta, hogy az ellenséges lakosságot lángokkal pusztítsák el. Miközben Hitler a polgári lakosság kímélésének óhajától vezéreltetve megtiltotta az angol városok rossz látási viszonyok közepette történő bombázását, addig az angol gépek már a háború kirobbanásától kezdve válogatás nélkül zúdították bombaterhüket a Ruhr-vidékre és a birodalmi fővárosra. London ellen is csak azután került sor német ellencsapásra, miután a britek már nyolcszor bombáztak polgári célpontokat Berlinben, de a német gépeknek még a hivatalosan „megtorló támadásnak” minősített akció során is megtiltották, hogy lakóterületekre támadjanak. Churchill már 1940. május 11-én bejelenti, hogy a légitámadások során nem lesznek tekintettel a német polgári személyekre. A brit kormány által 1941. április 18-án kiadott nyilatkozat ugyanakkor afelől sem hagy kétséget, hogy a polgári célpontok bombázása „az általános politika része”, és hogy „e politika erősödik a háború végéig, függetlenül attól, hogy éri-e további támadás a brit szigetet vagy sem”. A brit kormányfő 1941. július 9-én elrendeli a Német Birodalom bombázását, hogy „megtörje a német polgári lakosság és főleg az ipari munkásság morálját”. A „morális” célú szőnyegbombázás 1942. február 14-től a RAF hivatalos doktrínájává válik: „Világos, hogy a célpontok települések legyenek, és például nem dokkok vagy a légiipar” – áll a direktíva függelékében. Churchill és Roosevelt 1943. január 21-i casablancai találkozóján megállapodásban rögzítik, hogy fő céljuk „a német katonai, ipari és gazdasági rendszer növekvő mérvű lerombolása és a német nép demoralizálása, hogy alkalmatlanná váljon a fegyveres ellenállásra.” Hát ezt a céljukat legalábbis nem koronázta siker, az elképesztő pusztítás ellenére sem, amelyet terrorbombázásaik a német városokban okoztak. Maga John Terraine brit hadtörténész is kénytelen volt elismerni a háború után, hogy „a német lakosság és hadsereg morálja elképzelhetetlen mértékben rendíthetetlen maradt”. Néhány száraz adat e pusztítás mértékének érzékeltetésére: a szövetségesek 161 német városra és 850 településre 1,4 millió tonna bombát dobtak le, a támadások során 570 ezer polgári személy halt meg, közülük minden tizedik gyermek volt, elpusztult az ország lakásállományának az egynegyede és hajléktalanná vált 13 millió ember. A Hamburg megsemmisítésére indított 1943. július 27-28-i, úgynevezett Gomorra-akció 35 ezer polgári lakos életét követelte. Az 1944. március 22-i éjszakai támadás teljesen romba dönti Frankfurt óvárosát. A német polgári célpontok elleni háború csúcspontjaként 1945. február 13-án porrá bombázzák Drezdát, az áldozatok számát 100-200 (újabban 35-40) ezerre becsülik. „Drezda lerombolása az emberiség elleni bűntettek egyike volt, amelynek okozóit Nürnbergben vád alá kellett volna helyezni, ha a bíróság nem a szövetségesek bosszújának puszta eszköze lett volna” – kommentálta utóbb a német város tragédiáját Richard Crossmann brit munkáspárti politikus. (Ehhez képest a rémtett kitervelőjét és irányítóját, Arthur Harrist, a brit bombázóparancsnokság vezetőjét a királynő lovaggá ütötte, Londonban pedig szobrot emeltek a tiszteletére.) Nem mintha az angolszász szövetségesek máshol kíméletesebben bántak volna a polgári lakossággal. Lényegében ugyanilyen barbár módon jártak el a többi európai ország „felszabadítása” közben is. Franciaországban 60 és 300 ezer közé teszik azon polgári lakosok számát, akiket a Liberátorok által ledobott bombák öltek meg. Belgium prímása az ország valamennyi templomában felolvasott pásztorlevélben emelt szót a belga városokat érő angol-amerikai terrorbombázások ellen. Rómát a nyílt várossá nyilvánítására irányuló német-olasz szándék ellenére érte pusztító bombatámadás az angolszászok részéről, az Olaszországot sújtó Avalanche-hadművelet terrorbombázásai 43 ezer polgári áldozatot követeltek. Valójában ugyanis Nagy-Britannia és az Egyesült Államok nemcsak a náci Németország, hanem egész Európa és az európai kultúra ellen is háborút viselt, mégpedig Európa másik halálos ellensége, a bolsevista Szovjetunió oldalán. Azzal az „istentelen” állammal szövetkezve, amely még náluk is nagyobb kegyetlenségeket követett el Közép-Európa legázolása során. Márpedig Németh István szerint az angolszászoknál „az Istenre való hivatkozás fontos része volt a lélektani hadviselésnek – erkölcsileg legitimálta a német polgári lakosság elleni támadásokat”. Istennel vagy nélküle, a végeredmény ugyanaz volt: pusztítás és emberirtás. Mindez persze a „jó” nevében. n (folytatjuk)