Hirdetés

Harminc évvel az első szabad választások után igyekszem felidézni hajdani önmagunkat, próbálok visszarévedni abba az illúziókból és reményekből szőtt különös hangulatba, amely Magyarországra települt azon a bizonyos tavaszon.

Vagy talán nem is települt ránk? A hajdani adatokból azt látom, hogy a részvétel 65 százázalékos volt, vagyis a magyar társadalom egyharmadát nem érdekelte, hogy fél évszázad után maga dönthet a sorsáról, esetleg nem talált magának pártot, képviselőjelöltet a kínálatból. Pedig pártból és jelöltből akadt bőven akkoriban. Számomra ennyi idő elteltével éppen ez a momentum rajzolódik ki legélesebben: boldog-boldogtalan indult, megmérette magát. Bár országos listát végül tizenkét párt állított, kamupártok és önjelöltek sokasága gondolta, hogy ha már magát nem is tudja, az országot feltétlenül megváltja.

A választás módszertanáról, általában a kampányfogásokról senkinek nem voltak korszerű ismeretei. Szülővárosomban az ismert tanár kézzel írott papírokat ragasztgatott falakra, hirdetőoszlopokra, ezeken roppant szerényen bemutatkozott, de azt is odaírta, hogy őt egyébként mindenki ismeri. Nyilván úgy gondolta, ennyi elég is az üdvösséghez, mindenki haptákba vágja magát és készségesen megválasztja őt. A nagyobb pártok tanácsadói, szakemberei is jobbára csak próbálták kitalálni, mit, hogyan kellene hirdetniük. 1990-ben még mindenki hitt abban, hogy a választópolgárok majd szépen végigolvassák a programokat, és az ígéretek alapján hozzák meg végső döntésüket. Abban is bízott sok politikusjelölt, hogy az emberek egyszerűen szimpatikusnak találják majd őket, és ennyi elég is lehet a győzelemhez. Más eszközök híján abban is közmegegyezés volt, hogy a választásokat az utcai jelenlét és a televíziós megjelenés döntheti el, éppen ezért az országot beborították a plakátok, a tévéstúdiókban pedig minden szavukat, minden mondatukat kidekázták a meghívott vendégek. Harminc év múltán úgy tetszik, ha valakinek akkoriban fogalma lett volna az adatgyűjtés és mozgósítás jelentőségéről, a sok programalkotó amatőr között hidegvérrel behúzta volna a kétharmadot. Hiába, mindannyian tanulópénzen voltunk akkoriban – mi, választók is.

Ma már talán csak kevesen emlékszünk rá, de az első forduló eredményei nehezen születtek meg. Csak napok múlva vált biztossá, hogy a Magyar Demokrata Fórum néhány százalékkal legyűrte fő riválisát, a Szabad Demokraták Szövetségét. A két forduló között világossá vált, hogy a két párt nem köt nagykoalíciót, Antall József a kisgazdák és a kereszténydemokraták bevonásával alakította meg első kormányát. Az új helyzet máig ható következményeket szült. Ezek sorában a legfontosabb, hogy a magára maradt SZDSZ nyitott az MSZP irányába, sőt 1994-ben választási koalíciót kötöttek. Ugyanakkor az SZDSZ pálfordulása szétzilálta a Fideszhez fűződő jó viszonyt, Orbán Viktor a pártja számára válságos 1994-es esztendő után jobbra navigálta mozgalmát, hogy aztán 1998-ban – a kisgazdák segítségével – meg is nyerje a választást.

De ebből 1990-ben, a két forduló között még semmi sem látszott. Mint említettem, pártprogramokra és rokonszenves arcélekre szavazott az ország. Akinek a zajos 1989-es év után megnyugvás kellett, és nem szívelte a kommunistákat, a „nyugodt erőt”, az MDF-et választotta. Aki elhitte, hogy belvárosi figurák, akiknek a teljes pereputtyuk az állampártból és az ÁVH kínzókamráiból érkezett, máról holnapra a legkeményebb antikommunisták lettek, az SZDSZ-re adta a voksát. A vidéki Magyarország háború előtti kisbirtokos világa után nosztalgiázó, valamint földművelésből élő része a kisgazdákra, a városi, főleg nagyvárosi fiatalság a Fideszre, a katolikus hívek tekintélyes része pedig a kereszténydemokratákra sza­va­zott. És akadt futottak még kategória, amelyet már csak azért sem szabad lebecsülni, mert sok százezer magyar útkeresését fejezte ki: a kommunista MSZMP, a téeszelnökök Agrárszövetsége, a zavaros képet mutató Szociáldemokrata Párt és a neutrális Vállalkozók Pártja együtt félmillió szavazatot szerzett!

Bár érzékelésünket akkoriban eltompította az öröm, hogy szabad, ráadásul jobboldali kormányunk van, utólag mégis úgy tetszik, hogy csak megnyert ütközetet érzékeltünk. Akkor sem hittük, hogy minden eldőlt örökre. Most, ahogyan a számokat böngészem, világosan kitetszik, hogy a háromszor egyharmad ugyanúgy megvolt, ahogy most is megvan. Egyharmad soha nem szavaz, egyharmad jobboldali, egyharmad baloldali – így áll a helyzet. Vagyis, ha így nézzük, 1990-ben az ország kétharmada nem akart rendszerváltozást. Azt kívülről kaptuk, ránk erőltették, nem küzdöttünk meg érte. Más lapra tartozik, hogy a szavazatok szerencsésen oszlottak el a jobboldali egyharmad számára, Antall József ezért alakíthatott kormányt. De hogy a hálózat érintetlenül vészelte át 1989–1990-et, hamarosan megmutatkozott a taxisblokádban, a Demokratikus Chartában és az 1994-es választás végkimenetelében.

Addigra mi is elveszítettük ártatlanságunkat. Az illúziók kora lejárt. Kiderült, hogy a demokratikus rend semmivel sem veszélytelenebb a magyarság számára, mint a Kádár-féle langyos diktatúra. Világossá vált sokunk számára, hogy jobboldali egység, bátor szókimondás, egységes fellépés híján a nemzet ügye elvész.

Húsz évünkbe került, de túl vagyunk rajta. A bűnt bűnhődés követte, a nemzeti ügy hanyatlását pedig nemzeti feltámadás.

Erre gondoljunk majd, ha átmenetileg ismét rosszul mennek a dolgaink. Persze, a legegyszerűbb volna, ha komfortérzetünket elnyújtanánk, amennyire csak lehetséges, és a kommunista–liberális szövetség soha többé nem kapna esélyt ebben a balsors tépte országban.