Az átrendeződés metafizikája

A Demokrata hetilap március 2-i számában megjelent cikk.

Jól tesszük, ha a tényekre figyelünk. Azért, mert az a politikai kotkodácsolás, amitől visszhangzik most a hazai és a világsajtó, könnyen elterelheti figyelmünket a valóságról. Arról, hogy Oroszország három évtized alávetettség után ereje tudatában kilépett a világszínpadra, kinyilvánította akaratát, amire az eddig őt lenéző, lekezelő és különféle szankciókkal idomítani igyekvő euroatlanti világ érdemi választ nem tudott (és nem mert) adni.

Ezzel a modern történelemben egy új korszak vette kezdetét.

A múlt héten idéztem éppen ezeken a hasábokon Orbán Viktor miniszterelnök szavait, amelyeket a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitóján mondott el: „2030 környékén, amikor mindenfajta nagy átrendeződések lesznek a világban, amiről most már nincs időm beszélni, de Amerikától az Európai Unióig sok minden történni fog, arra a 2030 környéki időpontra, ami minden nemzetet megpróbál majd, és komoly – ennél a mostani pandémiánál sokkal nagyobb – stresszteszt alá helyez majd, arra a 2030-ra a mi nemzetünknek, a mi nemzeti közösségünknek – ideértve annak a gazdaságát – olyan állapotban kell lenni, hogy azokat a kihívásokat ott és akkor majd bírjuk, sőt gyarapodásra tudjuk fölhasználni. Ez van előttünk.”

Meglepő módon ezekre a szavakra a hazai nyilvánosság gyakorlatilag sehogyan sem reagált, mintha meg sem hallották volna, mintha nem érdemelt volna közfigyelmet, hogy a rendkívüli tájékozottsággal, éleslátással és szokatlanul fejlett előrelátó képességgel rendelkező magyar miniszterelnök egy igen súlyos és veszélyes paradigmaváltás közeli eljöttét jelenti be. Hát most már nem nehéz figyelni az átrendeződésekre, bár még elég nagy az igyekezet, hogy a jajveszékelés és az elszánt, de biztonságos távolból végzett ökölrázás suhogása elterelje a laikus szemlélők figyelmét a lényegről.

A lényeg ugyanis ez: „Oroszország külpolitikájának új korszakába lépett – nevezzük a Nyugattal való kapcsolat korábbi modelljétől eltérően »konstruktív rombolásnak« Ennek az új gondolkodásmódnak egyes részei az elmúlt 15 évben – kezdve Vlagyimir Putyin híres müncheni beszédével 2007-ben – már láthatók voltak, de sok minden csak most válik világossá” – tette közzé gondolatait Szergej Karaganov professzor, az Oroszországi Kül- és Védelempolitikai Tanács tiszteletbeli elnöke, valamint a moszkvai Nemzetközi Gazdasági és Külügyi Főiskola tudományos igazgatója angolul a Russia Today, oroszul a globalaffairs.ru oldalon, szokatlanul terjedelmes esszében. Ezt magyarul csak a demokrata.hu közölte. Mindenkinek ajánlom az elolvasását.

Karaganov professzor szerint „a konstruktív rombolás nem agresszív. Oroszország azt állítja, hogy nem fog senkit megtámadni vagy felrobbantani. Egyszerűen nincs rá szüksége. A külvilág egyre több geopolitikai lehetőséget biztosít Oroszországnak a középtávú fejlődéshez – úgy, ahogy van. Egy nagy kivétellel. A NATO terjeszkedése és Ukrajna formális vagy informális bevonása olyan kockázatot jelent az ország biztonságára nézve, amelyet Moszkva egyszerűen nem fogad el. Egyelőre a Nyugat egy lassú, de elkerülhetetlen hanyatlás felé halad, mind bel-, mind külügyi, sőt gazdasági szempontból is.”

A professzor úgy látja, „Kína hihetetlen felemelkedése és a 2010-es években kezdődő de facto szövetségessé válása, a keleti fordulat, valamint a Nyugatot behálózó többdimenziós válság a politikai és geoökonómiai egyensúly jelentős eltolódásához vezetett – Oroszország javára. Ez különösen szembetűnő Európában. Egy évtizeddel ezelőtt az EU még Oroszországot a kontinens elmaradott és gyenge peremvidékének tekintette, amely megpróbált versenyt futni a nagyhatalmakkal. Most a Nyugat kétségbeesetten próbál ragaszkodni a kezéből kicsúszó geopolitikai és geoökonómiai függetlenséghez.”

Karaganov kíméletlen őszinteséggel tárja fel az orosz gondolkodás alapvetően megváltozott struktúráját: „Nem kell beavatkozni vagy megpróbálni befolyásolni a Nyugat belső dinamikáját, amelynek elitje elég kétségbeesett ahhoz, hogy új hidegháborút indítson Oroszország ellen. Ehelyett azt kell tennünk, hogy különféle külpolitikai eszközöket – köztük katonaiakat is – használjunk bizonyos vörös vonalak meghúzására. Mindeközben, ahogy a nyugati rendszer továbbra is az erkölcsi, politikai és gazdasági leépülés felé sodródik, a nem nyugati hatalmak (amelyek közül Oroszország a főszereplő) elkerülhetetlenül saját geopolitikai, geoökonómiai és geoideológiai pozícióik erősödését tapasztalják majd.”

Nem kell félni

Elemzését olvasva körülbelül ekkor jutunk el annak esélyéhez, hogy megértsük, tulajdonképpen miért rohanta le Oroszország Ukrajnát: „Nem kell feladni a párbeszédet vagy az együttműködést a kereskedelem, a politika, a kultúra, az oktatás és az egészségügy terén, amikor az hasznos. De a rendelkezésünkre álló időt arra is fel kell használnunk, hogy fokozzuk a katonai-politikai, pszichológiai, sőt katonai-technikai nyomást – nem annyira Ukrajnán, amelynek népét az új hidegháború ágyútöltelékévé változtatták, hanem az egész Nyugaton, hogy így rákényszerítsük arra, hogy meggondolja magát, és visszalépjen az elmúlt évtizedekben folytatott politikájától. Nem kell félni attól, hogy a konfrontáció eszkalálódik: a feszültség akkor is nagy volt, amikor Oroszország megpróbált a Nyugat kedvében járni. Fel kell készülnünk a Nyugat erőteljes visszaszorítására. Oroszországnak képesnek kell lennie arra is, hogy hosszú távú alternatívát kínáljon a világnak – egy, a békén és együttműködésen alapuló új politikai keretet.”

És még egy adalék az alapvetően megváltozott orosz alapálláshoz: „A Nyugat megpróbálhat bennünket kétségbeejtő szankciókkal megfélemlíteni – de mi is képesek vagyunk elriasztani a Nyugatot egy olyan aránytalan reakció fenyegetésével, amely térdre kényszerítené a nyugati gazdaságokat, és teljes társadalmakat szakíthat szét.” Nem, Karaganov nem a nukleáris fegyverre gondolt, hanem például arra, hogy esetleg Oroszország a nyugatiakkal arányos szankciókat vezethet be: végleg elapad a gáz, az olaj, elapadnak alapvető források, zárolják a nyugati bankok és cégek számláit, és így tovább. Azóta ez már el is hangzott vezető orosz körökből.

Bár lehetne és érdemes is volna szemezgetni még a szerző gondolataiból, hogy még tisztábban és árnyaltabban rajzolódjék elénk egy hamvaiból újjászülető birodalom vezető tudósának gondolkodása, végezetül egy rövid idézet, amit a nyugati értelmiség jól tenne, ha alaposan végiggondolna:

„Amikor eljön az ideje egy új európai biztonsági rendszer létrehozásának a veszélyesen elavult meglévő rendszer helyett, azt egy nagyobb eurázsiai projekt keretein belül kell megtenni. A régi euroatlanti rendszerből semmi érdemleges nem születhet.”

Ütni pofon…

Ironikusan szólva, Szergej Karaganov professzor ránézett a térképre, és azt látta, hogy Oroszország nem csupán sokkal közelebb van a nyugati értelemben vett Európához, mint Amerika, amit egy hatalmas óceán választ el, hanem maga is Európához tartozik. Európa ugyanis az Atlanti-óceántól az Urál hegységig ér.

Az történt tehát, hogy a rafinált, jól képzett és mindenre képes ügynökök hálózatát, a titkos terrorista akciókat és minden egyebet alkalmazó ukrajnai smart power hadviselésre Oroszország olyan erős választ adott, mint Fülig Jimmy, amikor a híres harcművész azon felszólítására, hogy „ütni pofon, és lesz meglepetés!” Rejtő szerint Jimmy akkora pofonnal válaszolt, ami tényleg meglepetést okozott, mert híres harcművészt pofontól ilyen messzire repülni még senki sem látott.

Az Amerikai Egyesült Államok és részben a NATO azon lopakodó törekvésére, hogy a máig felderítetlen hátterű Majdan téri puccsal káoszba taszított Ukrajnát fokozatosan bekebelezze és egy oroszellenes zombihadsereggé formálja át, Oroszország kemény választ adott.

Ebben az eseményben nem azt kell látnunk, hogy kinek van igaza, hanem azt, hogy három évtized után Oroszország kinyilvánította erejét és akaratát, és erre az erő- és akaratkinyilvánításra az euroatlanti világ a pénzügyi fenyegetéseken túl már nem tud adekvát választ adni, mivel okkal tart attól, hogy az így kirobbanó harmadik világháborúnak már nem lenne nyertese.

Itt és ezért ért véget a huszadik századi történelem.

Két évtized késéssel megérkeztünk a huszonegyedik századba, ahol más lesz a szabályrendszer. Ahol eddig megdönthetetlennek hitt dogmák megdőlnek, mert az új globális stratégia a nemzeti és nemi identitás nélküli, csupán a fogyasztásért élő világpolgárok létrehozásáról, akik majd néhány nemzetek fölötti intézmény hálójában ringatózva boldogan vegetálnak az idők végezetéig, pontosan olyan kontraszelekcióhoz vezet, mint ami a kommunizmus bukását okozta.

Ahogy annak idején végül már csak a silány minőségű emberek mentek el párttitkárnak, mert így akarták pótolni, amit jellemben, észben, tehetségben nem adott meg nekik a természet, ugyanígy állnak most be a mai árulók az NGO-rendszer hálózatába. És ugyanaz lesz a végzetük: a kontraszelekció.

Ennek tökéletes példája a lakosságát rémisztő tempóban elveszítő Európai Unió agresszív szembefordulása a magyar és lengyel politikával azért, mert mi nem akarjuk, hogy a gyerekeinket homoszexualitásra neveljék, mivel azt akarjuk, hogy a megszülető generációk tovább éltessék a nemzetet. De ez miért váltott ki ilyen heves szembenállást? Azért, mert az identitás a globalista elit szemében eltörlendő akadály. És íme, az új típusú eurokommunizmus csapdája: e felfogáshoz ép érzékű ember nem csatlakozik, csak az, aki jellemben, észben, tehetségben vagy valami másban hiányt szenved. Pár név mutatóba a mai párttitkárokból: Guy Verhofstadt, Martin Schulz, Frans Timmermans, Věra Jourová, Judith Sargentini és így tovább… fájdalom, közéjük tartozik hétgyermekes édesanya létére a gyermekek védelme miatt Magyarországot támadó Ursula von der Leyen is. Ahogy mondani szokás, a lista nem teljes.

Kettős mérce

A művelt Nyugat – bár mindenki tudta, mi történt – nem léptetett életbe szankciókat az Egyesült Államokkal szemben, amikor ügynökei szétrohasztották az ukrán államot, amikor korábban az arab tavasz fedőnév alatt káoszba és tömeghalálba fullasztották többek között Szíria és Líbia népét, amikor bombákkal kényszerítették Szerbiát arra, hogy egy ősi területét, amelyben létszámfölénybe kerültek a betelepülő albánok, átadják a megszállóknak, vagy amikor Vietnám népét napalmbombákkal „demokratizálták”, amikor Afganisztánt „fejlesztették”, és így tovább.

Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria amerikai és NATO-bombázása miatt ártatlan százezrek, milliók pusztultak el az elmúlt évtizedekben. Jobb lett az ott élőknek? Szabadabbak lettek? Demokratikusabbá vált az országuk? Javult az életminőségük?… Miért hallgatunk?

Ugyanez az Amerika és NATO semmit nem tett annak érdekében, hogy a donecki térségben 2014 óta folyó vérengzést leállítsa. És ne feledjük azt se, hogy a kijevi államcsínybe 2013 végén külföldről hozott mesterlövészek dolgoztak be. Az úgynevezett forradalomnak száznál több halottja lett, de ez semmi a folytatáshoz képest. Országszerte pogromokat rendeztek. A legszörnyűbb az odesszai volt. A szakszervezeti székházba gázt fújtak be, majd az ukrán neonácik elől oda bemenekülő nőket és fiatalokat éghető folyadékkal permetezték le és felgyújtották. Akik a tüzes pokolból az emeletről kiugorva próbáltak kijutni, azokat kintről lőtték le. Ukrajna káoszba fulladt. És Európa legszegényebb országa lett. Kinek az érdekét szolgálta a rengeteg szenvedés? Ukrajna népéét aligha, hiszen onnan tízmilliónál is többen menekültek el, pedig még nem volt háború. Vagyis dehogynem, ez is az volt, sötét és gonosz háború, ami most átcsapott nyílt háborúba…

Most azonban valami megváltozott. Oroszország megállította a Nyugatot. Van erős hadserege, a szankciók idején az elmúlt évtizedekben erős, teherbíró és nem kis mértékben önellátó gazdaságot fejlesztett ki, és ami legalább ilyen fontos, megtalálta a szövetségeseit keleten. Legfőképpen Kínát.

Egy kis közjáték. Ukrán sajtójelentések szerint az oroszok elfoglalták Nova Kahovka városát. A Dnyeper folyó partján található, 40 ezer lakosú város stratégiai jelentőségét az adja, hogy innen indul ki az a déli irányba haladó csatorna, ami a Krím félszigetet vízzel ellátja, és amit több mint hét éve torlaszolt el a kijevi kormány, szomjazásra ítélve a félszigeten élőket, mivel a Krímben csekély az édesvízkészlet. Most ismét folyik a víz a csatornában. Közjáték vége.

Árulkodó, amit az ukrajnai események kapcsán Hua Csun-jing, a kínai külügyminisztérium szóvivője mondott, aki az amerikaiakat az ukrajnai események felelősének nevezte: „Ha valaki folyamatosan olajat önt a tűzre, miközben másokat azzal vádol, hogy nem tesznek meg mindent a tűz eloltásáért, az egyértelműen felelőtlen és erkölcstelen” – jelentette ki, és képmutatással vádolta az Egyesült Államokat, azt kérdezvén, Washington vajon tiszteletben tartotta-e Irak és Afganisztán szuverenitását és területi integritását? Arra szólította fel az Egyesült Államokat, hogy „vegye komolyan ezeket a kérdéseket, és hagyjon fel a kettős mércével”.

Oroszország már nincs egyedül. És nemcsak Kína áll mellette, hanem szinte az egész Kelet és Távol-Kelet. Ezért sem lesz harmadik világháború. De ha nem lesz világháború, mert az aggasztó tempóban hanyatló Nyugat ezt már nem képes vállalni, akkor az a világkorszak, ami a második világháború után kettészakadt világban a Nyugat soha nem látott fölemelkedését, majd egyeduralmát hozta el, a Kelet gyorsuló tempójú fölemelkedésével véget ért.

Az egypólusú világrend a szemünk láttára megbukott. De nem kétpólusú, hanem a jelek szerint három- vagy többpólusú világrend lép a helyére, ami azt jelenti, hogy az „egyedül üdvözítő igazságok” liberális dogmája is megbukott. Még lehet erőltetni, még az Európai Unió bürokratái Brüsszelben roppant fontosnak érezhetik magukat, de nekünk tudnunk kell, hogy ami most a legnagyobb veszteséget szenvedte el, az épp a nyugati berendezkedésű Európa. Eddig is tudtuk, hogy Amerika nélkül gyengék és védtelenek vagyunk, de most azzal is szembe kell néznünk, hogy a Nagy Testvér is gyenge. Olyan ellenség győzte le, aki ellen soha senki sem tud védekezni: az idő.

Európa, a gyenge, megosztott, ember­ellenes hülyeségekben fontoskodó Euró­pa magára maradt. Az Európai Unió azért jött létre, hogy az itt élő nemzetek okos és erős szövetséget alkossanak, kizárva maguk közül és maguk körül a háború végzetét, ám a terv kibicsaklott, egy parazita elit perverz lázálma kergeti a végzete felé: létrehozni a Negyedik Birodalmat!

Ébresztő, Európa!

Az átrendeződés azonban elkezdődött, és be is fejeződik. És teljesen érdektelen, hogy ki mit gondol az ukrajnai háborúról, sajnálja-e a harcokban elesetteket, együttérez-e a menekültekkel, tiszteli-e vagy inkább elutasítja Vlagyimir Putyint, emlékezik-e majd pár hónap múlva a kellemes arcú színészre, Volodimir Olekszandrovics Zelenszkijre, aki 2019-ben egy tévésorozat főszereplőjeként lett Ukrajna elnöke Petro Olekszijovics Porosenko után, aki körülbelül ugyanolyan dilettáns politikus volt. Utóbbinak köszönheti viszont a Roshen csokoládékat a művelt világ.

Nem lesz világháború, de a világ átrendeződése fájdalmas lesz. Lesznek nyertesek, és lesznek vesztesek. Lesznek népek, amelyek nem biztos, hogy megérik a huszonkettedik századot, mert mindent megtesznek azért, hogy örökre kipusztuljanak, és átadják a helyüket más népek fiainak és lányainak. Lesznek népek, amelyek megfogyatkozva és megrendülve elveszítik identitásukat, mert túllépik őket idegen entitások. Ám lesznek népek, amelyek erős élni akarással túlélik az átrendeződés válságos időszakát, és amennyiben az élni akarás erős összefogással is párosul, akkor a győztesek között jöhetnek ki a Nagy Átrendeződés purgatóriumából.

Magyar esélyek

Soha ilyen súllyal nem nehezedett a végzet a magyarságra. Világháborús fenyegetések árnyékában (hiszen nem tudjuk, nem csap-e túl mégis a kereteken ez a dráma) kell Magyarország népének döntenie, hogy kire bízza nem csupán a következő négy évre a sorsát, hanem a saját maga, a gyermekei és unokái jelenét és jövőjét is.

Itt és most nem lehet hibázni. Dönteni kell. És a döntés egyfelől könnyű, hiszen a békének és a biztonságnak nem lehet és nincs is alternatívája, kiélezett helyzetekben a józan észt nem írhatja felül az indulat, másfelől végzetesen nehéz, mert aki helytelen döntést hoz, aki nem ismeri fel, hogy eljött a mindent vagy semmit döntésének pillanata, aki bedől egy kaotikus propagandának, aki elhiszi, hogy majd nyugatról megérkeznek a Liberatorok, és azok mint 1945-ben, lebombázzák a demokrácia ellenségeit, azok oda taszítják Magyarországot, ahová 1945-ben zuhant.

Higgadtnak maradni, és megőrizni a szabad cselekvés lehetőségét, ez a mai Magyarország sikeres túlélésének egyetlen eszköze: a lehetetlen határáig küzdeni az értelmes párbeszéd esélyeiért, kitörni a kötelező gyűlöletek csapdájából, és fölkészülni az új világkorszak békéjére.

Mert a legvéresebb háborút is a béke követi. Eljött az ideje annak, hogy történelmünkben először tiszteletre méltó, egyenrangú partnerként foglaljunk helyet a béke asztalánál. Erről fogunk dönteni 2022. április 3-án. A Jóisten adjon nekünk erőt, hitet és bölcs belátást.