Az Én és a Most

Ahhoz, hogy megértsük a jelen folyamatait, újra és újra vissza kell térnünk a felvilágosodás korához és a francia forradalomhoz, hiszen mindannak, amit ma a nyugati társadalomban látunk és tapasztalunk, ott találjuk az eredetét.

Nem ellenséges érzésekkel kell visszatérnünk, hiszen a felvilágosodás nagyszerű eredményeket produkált, és Ortega y Gasset konzervatív spanyol filozófus szavaival élve per saecula saeculorum, örök időkre meg kell adnunk az elismerést e teljesítményeknek. Mégis fel kell ismernünk, hogy amikor Voltaire és társai nyomán a nagy francia forradalom vezetői a világegyetem középpontjába az egyént helyezve megalkották az Isten nélküli vallást, alapvető változást indítottak el a nyugati civilizációban. Megjelent és mára kiteljesedett az Én és a Most kultusza.

A kettő szorosan összefügg, sőt az egyik föltételezi a másikat. A vallásos ember szükségképpen a haladó időben látja önmagát, évezredeket tud maga mögött és beláthatatlan jövőt maga előtt. A muszlim számára legalább ezerháromszáz évnyi múlt a megélt valóság, a keresztény számára kétezer, a zsidó hatezer évvel számol, de a buddhista, a hindu, a sintoista vagy a tao követője is az örök rend nagy időtávlatában értelmezi a saját létét. Ebben a távlatban a mulandó Én csak a Mi-ben tud értelmet nyerni, ahogy egy korty víz az örök folyóban.

Ez a Mi pedig elsősorban a család – felmenők és leszármazók –, tágabb körben pedig közösség, végül a nemzet. A felvilágosodás azonban, a történelemben először, minden dolgok végső céljává és értelmévé az Én minél teljesebb megélését tette, és minthogy az Én menthetetlenül mulandó, a Most-ot jelölte meg e megélés színteréül.

E folyamat kiteljesedésének vagyunk tanúi a XXI. század első évtizedeiben. Végső soron, ezer ok és indok mögé bújva ezért nem születnek gyerekek. Az Én nem akar a Mi-ben feloldódni, nem akar tudni a nélküle lefolyt múltról és a nélküle következő jövőről, a Most-ot akarja birtokolni. Pedig lehet, hogy ezzel még önmagát is elveszíti.