Elkülönülésük látszatokra bontja az egységes létet, a világot egymással szemben álló meggyőződések „igazságaira” redukálva, melyekben nem a lét teljessége, hanem a létezés bizonyos jelenségei által határozza meg magát az ember. („Gondolkodom, tehát vagyok.”) Az igazság élettől való függetlenségének hamis ideája, a racionális gondolkodásmód Szókratész utáni egyeduralma vezetett az európai kultúra szétforgácsolódásához (v. ö. Nietzsche: A tragédia születése), a szellemi és anyagi realitás elkülönüléséhez.

A különálló s így szükségszerűen kiüresedett és megcsontosodott értékeket, „igazságokat” korunk embere – mivel más alternatívát az évezredes agymosásnak köszönhetően már nem képes befogadni – ma is mint magában való, megfellebbezhetetlen, önnön létét meghaladó abszolútumokat szemléli. Hiába történt meg a XIX. század végén, a XX. század elején a modern értékek eredetének mélyreható vizsgálata, az átérző értékelés helyén még mindig az értetlen, hajbókoló elismerés áll, mivel a kritikai funkció alapjává – már-már visszavonhatatlannak tűnő módon – maguk az üres értékek váltak. („A demokrácia jó, mert a demokrácia jó.”) Az absztrakt érték értékeli önmagát, meghatározza az életet, hordozójától elválva megvetéssel tekint le rá.

Valójában azonban a modernitás megkérdőjelezhetetlen eszméi, a szabadság- és egyenlőségkultusz egy létrontó, életidegen dualizmus kifejeződései, mely dualizmusban az emberben, az életben rejlő transzcendens erők nem egy személyben, egy kiválóságban jelennek meg, hanem az élettől elidegenedett fogalomban, amellyel az élhet vissza, aki épp használatba veszi. Kitűnően példázza ezt az életidegenséget az egyenlőség fogalma. Az egyenlőséget akarni ember és ember között annyi, mint visszalépést akarni egy tökéletlenebb forma felé. Látnunk kell, hogy az ilyen és az ehhez nagyon is hasonló absztrakciók zászlaja alatt politikai szinten a fogalom használója (akár választó, akár választott) nem tesz mást, mint hogy egyszerűen elutasít minden felelősséget és tárgyiasultan, egy eszme bábjaként jeleníti meg magát. Döntéseinek legitimitását önmagán kívül próbálja igazolni, mert így erkölcsi kontroll nélkül idomulhat a számára kedvező feltételekhez és döntésekhez. Ez a fajta tárgyiasult létezés nem csupán üressége miatt taszító, hanem haszonleső és érdekigazoló magatartása sem fér össze az önmagát értéknek tekintő ember becsületességével.

Ebből adódóan nyilvánvalóvá válik, hogy a modern demokratikus gondolkodásmód minden fölénye látszat csupán, ugyanis egy őszinte reflexió után kénytelen lenne bevallani, hogy a zászlajára emelt értékrend hamis, több mint két évszázada teljesen csődöt mondott, ám önnön kártételének köszönhetően sem élni, sem kiszenvedni nem képes. Legfőbb bűne és pusztulásra való képtelenségének oka, hogy kialakította az individuumban való feltétlen hitet – minőségre való tekintet nélkül („Ha érték és ember különvált, én is érek annyit, mint te!”) -, mely individuum cselekvésre képtelen, kiüresedett, önértékét bizonyítandó kénytelen mindig az elvont eszmére hivatkozni, s így az eszme által határozza meg magát. Az elidegenedett eszme és egyén kölcsönösen függő viszonyában következésképp meghatározó szerephez jut a tömeg, mint a tehetetlen egyedet reprezentáló massza, amely sohasem kvalitásaival hívja fel magára a figyelmet, hanem a mennyiség jogainak követelésével. A „szolgamorál” (Nietzsche) kiteljesedése óhatatlanul maga után vonja „a tömegek lázadását” (Ortega y Gasset). Ha a demokrácia abszurditását képszerűen akarjuk megjeleníteni, képzeljünk el egy óriási mérleget, amelynek karjaira A és B párt jelszavait írták. A szavazáskor a tömegnek nincs más dolga, mint hogy felmásszon valamely párt serpenyőjére. Ahová billen a mérleg, ott a hatalom. A demokrácia fundamentuma: a számszerűsített ember.

A számszerűsített ember jellemzője, hogy mindig hisz valamiben, tehát irányítható, sőt öntudatlanul, a legnagyobb természetességgel fordul szembe akár önmagával is. Maga a megtestesült ellentmondás. Csupa jogokra hivatkozó méltóságtudat, ám irányítás nélkül semminek érzi magát. Önmagára nem képes sem igent, sem nemet mondani, még a XIX. századi nihilizmus őszintesége is hiányzik belőle. Teremtőereje nem lévén, kulturális és politikai pótcselekvésekben éli ki magát, melynek jellemzői az üres, egyénieskedő körmönfontság, a korszellembarát hülyeség és ellenséges, uszító magatartás mindennel szemben, ami nem önmaga, ugyanis ezek korunk irányító ideológiájának attribútumai.

Talán érdemes lenne végre feltenni a kérdést: mi lehet az oka annak, hogy hiába járatta le magát szinte minden eszme embertelen, a legkevésbé sem hősies vérontásokkal (manapság a demokrácia teszi ezt), az emberiség még mindig inkább hisz az eszmében (ma épp a demokráciában), mint az emberben?

A kérdésre az értéktelen ember valódi hite, lényege adja meg a választ, ez pedig az öntudatlanul vágyott és általánosan elfogadott felelősségmentesség. A modern ember életét megkönnyítő felelősségmentesség szimptómájában tetőzik az értékek elidegenülése, az emberi lét kiüresedése. A nivellálódás, az arctalan homogenizálódás, a személy regressziója a puszta egyedig egy olyan embertípus hatalomvágyából ered, amely nem képes felelősséget vállalni tetteiért, ezért állandó eszmei szurrogátumokra van szüksége: egyenlő igazságra, egyenlő jogokra, egyenlő társadalomra, vagyis közös felelősségre, kollektív gondolkodásra és cselekvésre az egyéni felelősséggel és erénnyel szemben. A létezés materiális síkra szállítja le, a spiritualitást a vallásra hagyja, vagy pedig teljesen megszünteti. Ezzel ellentétben az önmagát értéknek tekintő ember felelősséget érez saját maga iránt, mivel tisztában van értékeivel, melyeket védelmeznie kell az embert tárgyiasító tendenciákkal szemben. Benne nem az individuum, hanem az egyénben megnyilvánuló élet követel magának jogot a létezésre. Képes meghatározni önmagát, de nem az élettől eltávolodott dogmák, hanem saját tettei által: „egy Isten, egy Nem, egy egyenes vonal, egy Cél…” (Nietzsche) A Cél: a személy kiteljesítése, funkciójának betöltése egy organikus egységben, melyben az értékek visszanyerik valódi értéküket. Ennek érdekében nem szégyell tanulni másoktól – ellentétben az ostobaságig önérzetes individualizált emberrel -, ugyanakkor elutasítja mindazt, amit alacsonyrendűnek tart önmagához mérten. Nem ismeri el a hamis egyenlőséget hirdető modern gondolkodás kettős mércéjét, hanem valódi hierarchiát tételez, melynek csúcsán a valódi értékek teljessége, az emberben megnyilvánuló rejtelmes élet áll.