Az érvényesítésére alakult szövetség küldené villamosszékbe a sajtószabadságot
Igen, azért küldené villamosszékbe, mert a független, ugyanakkor tiszás (?) magyar bírónő hozott egy eleddig páratlan, koncepciós döntést: Azonnali hatállyal, elolvasás nélkül betiltotta a Bors nevű újság különszámát, amely a Tisza párt népnyúzó programját ismertetné a félrevezetett népekkel.
A jog adta gesztusnak úgy megörültek, mert kapóra jött, a kádári időkben még csicska kommunista seggnyaló bértollnokok, akik manapság már „függetlenobjektív” újságírók képében vezetik (félre) a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a közvéleményt, hogy sietősen kiadtak egy manipulált kommünikét, amelyben nagyfeszültséggel végeztetnék ki alapjogunkat, a sajtószabadságot.
Ugyanis miről szól elsőként a független, mellékesen tiszás (?) bírónő végzésének indoklása? Miután Magyar Péter azzal fordult a Budapesti Törvényszékhez, hogy azonnal tiltsa be a Bors terjesztését, mert abban az adófizetők pénzén totális hazugságokat terjesztenek, az ügyben ítélkező bírónő olyan példátlan és szakmailag mosolyogni való indoklást fabrikált össze a kért tiltás elrendelésére, miszerint a Bors a kiadványa közzététele előtt nem kereste meg a Tisza pártot, és a terjesztendő újságban nem mutatta be a Tisza párt álláspontját. És punktum!
Ez szakmailag oltári nagy hülyeség, gyakorlatban alkalmazhatatlan.
Nem kevesebb, mint a sajtócenzúra csimborasszója, netovábbja, hiszen a sajtószabadság az Alaptörvény biztosította alapjog. Ezzel pedig még egy nyakig balliberális szakmai és ideológiai csürhe, ha legalább a kanásznak fikarcnyi esze van, sem érthet egyet. Ugyanis a lapterjesztés betiltása, miközben a tollforgatók kenyerét és igazmondását veszélyezteti, aközben
lábbal tiporja a sajtószabadságot, ami ellen a szövetségnek megpártolás helyett ki kellene állnia, hiszen az érdekvédelem lényege.
Mert mit is jelent a bírónő újságíró szakmailag nevetséges, a magyar igazságszolgáltatást pedig lejárató végzése? Nos, arról szól, hogy egy ilyen ítélet után egyetlen friss hír, esemény, interjú, riport vagy éppen pártprogram sem lenne terjeszthető újságban addig, amíg, aki abban szerepel, nem látta és nem mondta tollba ugyanott a saját (ellen)véleményét. Nonszensz! Mindent betiltani, amit, ha az, aki abban szerepel, nem szignózott le. A gyakorlatban például az aranytorkú Hadházy Ákos csak akkor tudósíthatna hebehurgya zebraüldözésről, csatakos, kósza bivalycsordákról vagy a jellemtöpörtyű Magyar Péter semmihez sem értő, korrupt miniszterelnökről, ha azt, esetünkben Orbán láttamozta és véleményezte ugyanabban a médiumban. De az uszító, demagóg Tiszta Hang című kiadványt is csak akkor dobálhatnák Magyar-aktivisták levélszekrényeinkbe, ha az abban mindennek elhordott, csalással, hazudozással megvádolt kormánytagok, miniszterek, vállalkozók és családtagjaik is elmondták a magukét.
De nem! A Tiszta Hangot bátran dobálhatják, míg a hazug Borsot betiltják! Pedig előbbiben, annak harmadik oldalán
maga Magyar nyilatkozza: „A leendő Tisza-kormány programja készen áll.” Tudjuk, olvastuk mi is. Csak amíg a Tiszta Hangban ez evidens, addig a Borsban betiltandó hazudozás.
Tetszik érteni, kedves bírónő? Mert én nem! De hol van ilyenkor a sok bírógóré, meg illetékes bizottság? Miért lapítanak úgy szakmailag, mint etikailag? Miért nem jönnek fényre? Mert közülük akadnak, akik sötétben nyalják, isszák a Tiszát.
És akkor miről szól másodikként a függetlenobjektív (balliberális) Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) a sajátos bírói végzéssel kapcsolatos, azt pártoló állásfoglalása: „A sajtószabadság alapjog, de nem jelenti azt, hogy e mögé bújva újságírónak álcázott propagandisták hazugságok terjesztésével a tisztességes újságírás hitelét gátlástalanul rombolhatják. (…) A MÚOSZ egyetért a bírósági döntéssel, amellyel propagandisták társadalmilag is veszélyes akcióját akarta blokkolni, mert aki ilyeneket gyárt, tesz, az nem újságíró, hanem propagandista, aki a tényeket úgy hajlítja, ahogy az érdeke, megbízója kívánja.” Ez pedig nem más, mint felbüfögött liberális epeömlésekből összeöntött, vegytiszta moslék.
Engedtessék meg röviden szemlézni, hogy kik azok, akik „össze(hányták), fogalmazták” és aláírták, miszerint a nemzeti keresztény és jobboldali újságírók – köztük én is – újságírónak álcázott propagandisták vagyunk, akik a tényeket hajlítgatjuk, megbízónk kénye kedvére. Talentumos írónak, aki tehetségét sohasem váltja aprópénzre, nehéz az ilyen tahó rágalmakat értelmezni, már csak azért is, mert például én néhai Antall Józseftől, később Orbán Viktortól sem vártam, kértem vagy kaptam soha egyetlen lyukas húszfillért sem, de azt megelőzően Kádárt sem szolgáltam, amikor az 1980-as években a ma függetlenobjektív MÚOSZ-osok közül sokan még veres párttagkönyvvel a zsebükben a rendszer elvhű propagandistái voltak. Azzal keresték keserves kenyerüket, jutalomként pedig Kádár zsírján éltek, laktak, tollasodtak.
Akkor Moszkva hátsóját keresték, mint szopós malac a koca csecsét, most meg Brüsszel feneke körül turkálódnak. Gusztustalan nyaloncok voltak akkor és ma is. Csak ülepet váltottak.
És közben csöppet sem álcázták és álcázzák magukat. Náluk a sokszínűség liberális báj. A MÚOSZ elnökasszonya például, aki aljas, hazug rágalmaikat megfogalmazó szövetségi kommünéjüket elsőnek írta alá, a megbukott kommunista rendszerben még a szocialista munkáspárt tagja és propagandistájaként szolgálta a Magyar Hírlap pártszervezetét, akárcsak egyik elnökségi hölgy tagja, aki Kádár-hű kiképzését Moszkvában sajátította el. De idetartozik az egykor napilapos párttitkár is, akit még Szabad Népes anyukája, pártpropagandistája szuszékolt fel a hazai sajtópalettára, és aki kőkemény, végrehajtó kommunistaként napjainkban a Népszava független főszerkesztője. A sort tucatszámra lehetne folytatni Bolgárokon, Bánókon, Jusztokon, Havasokon, Mestereken, Sebeseken, Aczélokon, Hajdúkon és Lengyeleken át Lendvai Ildikóig. Pontosabb neveket azért nem írok, mert szóra is érdemtelenek, belecsorbulna tollam hegye. Miért nem kushadnak magukban, hiszen tudják, hogy írónak gyatrák, embernek hitványak. Tisztelet a kivételnek.
Tisztelt sajtós elvtársak! Akkor kik bújnak itten a sajtószabadság mögé, és kik terjesztenek hazugságokat a tisztességes újságírás rovására? Már az is arcpirító, hogy önök a tisztességes szót egyáltalán le merik írni. A tehetségről már nem is beszélve! Kik hajlítgatják a tényeket úgy, ahogy az éppen aktuális gazdáik megkívánják tőlük? Kik agyarkodnak, akár körömfájásos vaddisznók, érdekeik, illetve pénzes megrendelőik parancsai szerint?
Kik váltanak köpönyeget, párttagkönyvet és ideált úgy, mint a félelmében betojt atyámfia a szaros gatyáját? A szégyent is lehet felütött fejjel viselni, attól még szánalmas.
A tiszás bírói döntés, meg az alátámasztására összetákolt MÚOSZ-kommüniké egyre megy: az első azért mihaszna, mert egyoldalú, politikailag elkapkodott, ezért alkalmatlan, a második pedig azért mihaszna, mert hiteltelen pártpropagandisták, gerinctelen sajtóelvtársak hordták össze. Mindenesetre egy Tisza-balhét megért!
Utóirat: Az Eminenciás francia úr, az embertelen kegyetlenségeiről elhíresült vörös bíboros, Richelieu egyik mondása így hangzik: „Mutassatok nekem hat sort bárki írásából, s én találok benne olyat, amiért fel lehet akasztani.” A dicstelen párizsi vérengzés óta sokat és sokoldalúan fejlődött a világ. A Budapesti Törvényszéknek, meg a MÚOSZ-nak például már hat sor sem kell egy alapos ítélethez.
