Az Európa jövője konferenciáról – sötét árnyak vagy fényes jövő?
A lisszaboni szerződés 2007 év végi aláírásakor még nem láttuk előre, hogy kihívásokkal és problémákkal terhes évek, sőt évtized köszönt rá az Európai Unióra. 2007-ben bizakodás és optimizmus hatotta át az EU-t a jövőt illetően. Ebben az évben még az a 2004-es és a 2007-es bővítés eufóriája járta át az uniót, annak intézményeit és nem utolsósorban az európai polgárokat is.
Kelet-Közép-Európában úgy éreztük, hogy a történelmi igazság kicsit a helyére került, hosszú évtizedeket követően végre beleszólhatunk Európa, az Európai Unió politikájába.
A megnyíló uniós források a nyugati vállalatok ’90-es évekbeni agresszív hazai piacszerzésére jelentettek valamelyest gyógyírt, míg az, hogy végre egy asztalhoz ültünk Európa más tagállamaival, annak az esélyét hordozta magában, hogy mostantól mi is részt vehetünk Európa dolgainak, az EU jövőjének alakításában.
A lisszaboni szerződés hatálybalépésével megnőtt a nemzetek feletti uniós intézményeknek, főként az Európai Parlamentnek az uniós döntéshozatalban, jogalkotásban betöltött szerepe. Kidolgozása során ugyanis az állam- és kormányfők – köztük a baloldali magyar kormány – elfogadták, hogy ezen intézmények hatalmát a tagállamok rovására növeljék. Az lett a vége, hogy a nemzetállamok lemondtak az uniós döntéshozatalra gyakorolt befolyásuk egy jelentős részéről. Hogy a 2004-es bővítésben testet öltő, Európa keleti és nyugati felének egyesülését kísérő eufória vakította-e el őket, vagy valami más miatt léptek erre a nemzetállamokat gyengítő útra, máig rejtély. A tagállami kormányok ekkor valószínűleg még nem sejtették, hogy az EP megerősítésével a szellemet engedték ki a palackból.
Érdemes visszaemlékezni arra is, hogy a lisszaboni szerződés az Európai alkotmány megalkotásának, az európai alkotmányozás folyamatának kudarcából nőtt ki. Az Európai alkotmányt létrehozó szerződést 2004-ben fogadta el az Európai Tanács. Az EP jóváhagyását követően azonban a szerződést két tagállam, Franciaország és Hollandia népszavazáson utasította el 2005-ben. Ekkor gyulladt ki a piros lámpa a brüsszeli döntéshozók, bürokraták fejében: lehetséges, hogy a nemzeti érdekeikért kiálló tagállamok ellenállásán elbukik a nemzetek feletti uniós intézmények létrehozásának terve? Cselhez folyamodtak, más csomagolásban tálalták a nemzeti hatáskörök elvételének, az uniós intézmények megerősítésének szándékát. Ennek lett a végeredménye a lisszaboni szerződés.
Miért írok kicsit részletesebben a lisszaboni szerződésről? Azért, mert az elmúlt tizenkét évben az EU működésének fő sorvezetője ez az uniós dokumentum volt. Ez adta – és adja a mai napig – a kereteket az uniós jogalkotáshoz, döntéshozatalhoz. Most azonban megindult a vita arról, hogy milyen legyen az uniós intézmények szerepe, egymáshoz való viszonya, milyenek legyenek az EU működési keretei a jövőben, a lisszaboni szerződést követően. Nincs ugyan kimondva nyíltan, hogy a most április–májusban megkezdődött, Európa jövőjéről szóló konferenciasorozat valós célja a szerződésmódosítás, de az azért sejthető, látható, hogy a vita nem öncélú, és valós változást csak a szerződések módosításával lehet elérni.
De miért van szükség az EU működésének, a hatályos szerződések által kijelölt kereteknek az újragondolására? Sajnos azért, mert az elmúlt bő egy évtized rávilágított a jelenlegi rendszer hibáira, működési hiányosságaira, jogi-politikai buktatóira. Először is az Európai Bizottság és főként az EP szerepének növelésével a lisszaboni szerződés megbénította az EU-t: míg korábban a tagállami kormányok – az állam- és kormányfők – közös döntései, kompromisszumai képesek voltak irányt mutatni az európai integráció folyamatának, addig az új intézményi felállásban a bizottság és az EP útkeresése, önös érdekeinek előtérbe helyezése fontosabb volt, mint a tagállamoknak, egyszersmind az uniós polgároknak megfelelő döntések meghozatala.
Főként az EP útkeresése került sokba az EU-nak: a korábban marginális szerepet betöltő uniós intézmény a lisszaboni szerződéssel érdemi jogalkotási jogosítványokat kapott, ennek ellenére nem konstruktív javaslatokkal, hanem hangoskodással hívta fel magára a figyelmet az európai politikai térben. A közelmúltban az EP inkább kerékkötője, mint katalizátora volt az uniós folyamatoknak. Az EU jelenlegi intézményi-politikai döntéshozatalának kudarcát mutatta az elmúlt években az elhúzódó eurózóna-válság, a migrációs krízisre adott megfelelő válasz hiánya, a koronavírus-járvány kezelésének anomáliái és nem utolsósorban a brexit is. Összességében elmondható, hogy a 2007 óta eltelt időszakban számos válság rázta meg az EU-t, és az ezekre adott válaszokból úgy tűnik, hogy a lisszaboni szerződés által bevezetett intézményi szereposztás nem tud hatékonyan és eredményesen válaszolni a felmerülő kihívásokra.
Az Európa jövőjéről szóló konferencia valójában egy rendezvény- és vitasorozat, melynek keretében személyes részvételen alapuló eseményeken és a vitára készített internetes felületen keresztül nyílik lehetőség bárki számára a véleménye megosztására. A konferencia kilenc témakörben zajlik: az európai demokráciától a jogállamiságon és a migráción keresztül a környezetvédelem és a digitális átállás kérdéséig számos területet felölelve.
Az egyes témakörök vonatkozásában az Európai Bizottság adja meg a kiinduló álláspontot, felsorolva, hogy az uniós intézmények mennyi mindent tettek mind ez idáig az adott területen. Szembetűnő, hogy ez az álláspont kizárólag föderalista megközelítést alkalmaz, melyben az uniós intézmények – bizottság, parlament – szerepét pozitívan mutatják be, mint aminek további növelése indokolt.
A vitasorozat eljárási szabályai között is akadnak furcsaságok: a szervezők fenntartják maguknak a jogot bizonyos, a fősodrú brüsszeli állásponttól eltérő vélemények negligálására. Ennek szubjektív mérlegelése az uniós intézményekkel, az EU-ban jelenleg zajló folyamatokkal szembeni kritikus hangok elnémítására ad lehetőséget. A konferencia végén figyelembe vett vélemények „véletlenszerű” kiválasztásának módja is gyanút kelt: nem lennék meglepve, ha a szervezők „véletlenül” a nekik kedves, a föderalista álláspontot megerősítő véleményeket tartanák támogatásra érdemesnek.
Noha a pálya már az induláskor lejt az Európai Egyesült Államok híveinek, mindez nem tántoríthatja el a nemzetállamok Európájában hívő uniós polgárokat az abban való részvételtől. Ki kell állnunk, el kell mondanunk a véleményünket! El kell mondanunk, hogy nekünk az erős nemzetek jelentik az erős Európát. El kell mondanunk, hogy az európai hagyományok, kultúra és értékek megőrzése és ápolása Európa jövőjének záloga. Az már most látszik, hogy a jövő év tavaszáig tartó konferencia a föderális és a szuverenista politikai-ideológiai vita terepe lesz.
Hazánk elsődleges érdeke ebben a vitában a nemzeti szuverenitás megőrzése. Minden olyan törekvés, mely európai szuperállamot épít a nemzetek fölötti intézmények megerősítésével, a nemzetállami jogosítványok csorbításával, ellentétes Magyarország érdekeivel. A nemzetellenes, az európai értékekkel – kereszténység, család – szembeforduló, demokratikus felhatalmazást nélkülöző, munkája során a nyílt társadalom intézményeire támaszkodó brüsszeli bürokrácia hatalmát nem szabad tovább erősíteni, sőt, meg kell törni. Probléma van az Európai Bizottsággal és az Európai Parlamenttel egyaránt. A bizottság 2014 óta politikai testületként határozza meg önmagát, amivel megszegte a hatályban lévő szerződéseket és elárulta a tagállamokat. Az EP pedig politikai, kommunikációs és ideológiai hadjáratot folytat egyes, a nemzeti érdekeiért kiálló tagállamokkal szemben ahelyett, hogy érdemi, konstruktív javaslatokat tenne az unió előtt álló kihívások kapcsán.
Az Európa jövőjéről szóló vitában világossá kell tenni, hogy a bizottságnak vissza kell térnie az eredeti, a szerződések őre szerepéhez. Az EP jelenlegi intézményi-szervezeti keretei is átalakításra szorulnak: meg kell erősíteni a tagállami kontrollt az EP működése felett.
Végül, de nem utolsósorban az EU akkor lesz sikeres a jövőben, ha nem ideológiai és politikai csatározásokkal foglalkozik, hanem újfent a gazdasági együttműködést helyezi működésének középpontjába. Ez az egyetlen esély arra is, hogy a világgazdaságban betöltött, az elmúlt években erősen megtépázott tekintélyét helyreállítsa, vagy legalábbis mérsékelje gazdasági térvesztésének ütemét. A gazdasági együttműködés megerősítése gazdasági növekedést jelent, az európai vállalatok piaci pozíciójának javulását, európai munkahelyek létrejöttét. Ez szükséges az európai szociális modell és végső soron a társadalmi stabilitás megőrzéséhez. És erre van szükség ahhoz is, hogy Európának ne csak dicső múltja, hanem – a konferencia címének megfelelően – jövője is legyen.
A szerző az Alapjogokért Központ európai uniós műhelyének projektvezetője.
