Az európai beteg I.

Hirdetés

A világjárványok hatásait vizsgálva feltűnik, hogy mindig jelentős változásokat gerjesztettek az adott kor társadalmainak világszemléletében, és impulzusként szolgáltak a politikai rendszerek átalakításához. Számos történész szerint a pestis egy korai formája szerepet játszott a Római Birodalom összeomlásában, míg a XIV. századi fekete halál hozzájárult a brit feudális rendszer fellazulásához.

Napjaink Európáját figyelve tehát felmerül a kérdés, milyen hatással lesz a koronavírus-járvány kontinensünkre és a huszonhét európai országot összefogni, koordinálni kívánó Európai Unióra.

Ehhez nem elegendő, ha a március óta eltelt időszakot tekintjük át, tágabb kontextusban kell értékelnünk a jelenlegi helyzetet. A 2016-os brexit-népszavazás a britektől független folyamatot is elindított: a bennmaradó huszonhét országnak meg kellett fogalmaznia egy koncepciót az EU jövőképéről megakadályozandó, hogy még valaki ki akarjon lépni a közösségből. A központi kérdés az volt: hogyan teremtsünk egy mindenki számára vonzó, gazdasági-pénzügyi szempontból kiegyensúlyozott uniót, amelynek van politikai víziója is, versenyképes, és hozzájárul Európa globális szerepének megerősítéséhez – vagy legalábbis fenntartásához? A közös munka nagy lelkesedéssel kezdődött, azonban majd négy évvel – közte a 2017-es római és 2019-es nagyszebeni tematikus uniós csúcsokkal – később még mindig nem kerültünk érdemben közelebb az irányok megfogalmazásához. Úgy tűnt, az jelenti a kihívást, hogy megtaláljuk a középutat a gyakran föderális berendezkedésre törekvő, 2004 előtt csatlakozott tagállamok és a nemzeti szuverenitásukat és karakterüket megtartani kívánó kelet-közép-európai országok között. Ebben a folyamatban az Európai Unió alapelveire és a szolidaritás tartalmára vonatkozó eltérő értelmezések ütköztek. Utóbbit Európa nyugati fele gyakran a kelet-közép-európaiak prioritásainak feladásával tette egyenlővé, míg hazánk – a többi visegrádi országgal együtt – ezt inkább a közös felelősségvállalással és a nemzeti képességek és fejlettség mentén elvárható teherviseléssel azonosította. Az Európai Bizottság – saját, a szerződésekben előírt hatáskörét gyakorta figyelmen kívül hagyva – jelentős szerepet kívánt játszani az útkeresés folyamatában, azonban inkább jogkörének bővítését helyezte előtérbe egy hatékony és kiegyensúlyozott Európai Unió építése helyett.

Ebben az eleve legyengült, belső konfliktusoktól terhelt állapotban érte el az uniót és országait a koronavírus. És ahogy a vírus maga is azt az emberi szervezetet támadja sikerrel, amely legyengült, korábbi betegségekkel küzd, úgy a járvány az Európai Unióra sem csupán gazdasági, hanem jelentős politikai csapást is tudott mérni. A Covid-járvány kitörését követően az Európai Bizottság hetekig nem állt elő válságkezelési javaslattal. Csupán a krízis harmadik hónapjában, egy, a német–francia tandem által megfogalmazott gazdaságmentő javaslat bemutatása után és annak mintájára publikálta Európa helyreállítására vonatkozó 750 milliárd eurós tervét. Már a német–francia kezdeményezést is az európai szolidaritásról szóló viták előzték meg, amelyek a bizottsági tervek nyilvánosságra hozatala után még inkább fellángoltak – ezúttal azonban nem a nyugati és keleti, hanem az északi és déli államok között.

Mi volt ennek az oka? A gazdasági konszolidációhoz szükséges forrásokat nem a rendelkezésre álló uniós költségvetésből, hanem az EU által közösen felvett hitelből kellene biztosítani. A kölcsön rájuk eső részét a tagállamok 2058-ig bezárólag az EU-kasszába fizetnék vissza, hogy így az Európai Bizottság folyamatosan törleszthesse a közös adósságot. Mi történik azonban, ha Olaszország, Spanyolország vagy Portugália egy adott ponton már nem tudja teljesíteni fizetési kötelezettségét? A többi tagállamnak kell pótolnia a hiányt. A kérdés tehát az volt: vállalja-e az EU összes országa a kezességet azokért a déli tagállamokért, amelyek több mint harminc éve részesülnek fejlesztési forrásokban, mégis kirívó államadóssággal és munkanélküliségi számokkal küszködnek, de reformokról gyakran hallani sem akarnak? Ilyen jellegű közös felelősségvállalásról eddig – Németország egyértelmű elzárkózása következtében – szó sem lehetett. A Covid-gócpont Olaszország és Spanyolország azonban a járvány elharapódzásával szolidaritási kérdésként kezelte megmentését, és követelte, hogy a rendelkezésre álló forrásokon túlmenően támogassa őket az európai közösség. Míg Hollandia, Dánia, Svédország és Ausztria ezt azonnal elutasította, Európa többi része kérdőn Németországra tekintett. Végül Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök a hitelfelvétel mellett döntöttek, Németország támogatását maga mögött tudva meg már az Európai Bizottság is nyilvánosságra hozhatta a hitelből finanszírozott 750 milliárd eurós javaslatát, melyből 500 milliárd vissza nem térítendő támogatásként lenne szétosztva a tagállamok között 2024-ig.

Ezen a ponton úgy tűnhetett volna a külső szemlélőnek, hogy eldőlt a kérdés, a fókusz áthelyeződhet végre a források mihamarabbi lehívására és felhasználására. Ehelyett – ahogy a koronavírusos betegek esetében is – felerősödtek a régi problémák, felszakadtak a régi sebek, és nyilatkozatháborúba kezdtek a tagállami vezetők. Míg az északiak – Ausztria támogatásával – továbbra is ellenezték az összuniós hitelfelvételt és az „ingyenpénzt a délieknek”, addig az olaszok és a spanyolok nem akarták elfogadni, hogy az EU – a 2008 utáni gazdasági válságkezelés mintájára – bármilyen támogatást feltételekhez, reformokhoz kössön. Magyarország – a 2010 előtt szerzett tapasztalatokra való tekintettel – kritikusan viszonyult a hitelfelvételhez, amely a jövő generációt kötné gúzsba az elkövetkező harminc évre. Emellett elfogadhatatlannak tartotta azt az Európai Bizottság által javasolt eljárást, miszerint az 500 milliárd euró támogatást olyan mutatók alapján osszák szét, mint a 2015 és 2019 között mért munkanélküliségi adatok. Utóbbi ugyanis nem releváns, amennyiben a Covid okozta gazdasági károkat kívánjuk kezelni, azonban alkalmazása azt eredményezné, hogy azok az országok – köztük Magyarország is –, amelyek következetes szociálpolitikai intézkedések révén csökkentették a munkanélküliek számát, jóval kevesebb forrásban részesülnének, mint a gazdagabb, de régóta társadalmi és gazdasági nehézségekkel küzdő Olaszország, Spanyolország, Görögország vagy épp Portugália.

Emellett a magyar kormány azt is ellenezte, hogy a bizottság – a válság okozta felfokozott állapotot kihasználva – ezen források lehívását általa önkényesen megfogalmazott jogállamisági kritériumokhoz kösse. És ezek csak a leggyakrabban megfogalmazott problémák, az aggályok száma végeláthatatlan. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a helyreállítási tervet a tagállamoknak az Európai Unió teljes 2021–2027 közötti költségvetésével együtt, csomagban kell elfogadniuk, ráadásul egyhangúlag. A hétéves költségvetés hozzávetőleg 1100 milliárd eurót tesz majd ki, és az összes strukturális és az agráriumot érintő fejlesztési forrás, de a zöldítésre és digitalizációra szánt keret méretéről is rendelkezik, ami jól érzékelteti, hogy az ezekre vonatkozó tagállami álláspontok is teljesen különbözőek. Az állam- és kormányfőknek a kapcsolt pénzügyi csomagról ezen a héten csütörtökön és pénteken kellene politikai megállapodásra jutniuk annak érdekében, hogy időben el tudják fogadni a szükséges jogszabályokat, és jövő év elején elindulhassanak a finanszírozási programok.

Tekintve, hogy majd 1850 milliárd euróról, hozzávetőleg 650 billió forintról van szó, kemény tárgyalásoknak néznek elébe. Azonban ezek a viták a koronavírusnak köszönhetően már nemcsak a pénzről szólnak, hanem arról is, hogy milyen irányba és alapvetések mentén megy tovább a közösség. Elfogadható-e, hogy az állandó nehézségekkel küzdő déli tagállamok komoly elköteleződés és reformok nélkül kapják a források jelentős részét, míg a kelet-közép-európaiak nemhogy aránytalanul kevés pénzben részesülnek, de még azt is olyan feltételekhez kötik, amivel később politikailag zsarolhatják őket? A szolidaritás már csak üres szállóige lesz, amelyet éppen az az országcsoport tölt meg érdemi tartalommal, amely a morális igazát kívánja alátámasztani? Hol van az az uniós intézmény, amely pragmatikus módon, egyensúlyra törekedve a problémát igyekszik kezelni, lopakodó hatáskör-bekebelezés helyett?

A koronavírus – mint az emberi szervezetben – Európa esetében is felerősítette az eddig bujkáló vagy bújtatott betegségeket. Így a kérdés mára az, hogy mikor lépünk végre az egyes tagállamok által mindig változó tartalommal megtöltött, közösség fölött álló morális dilemmáktól a realizmus talajára, és igyekszünk a valódi és fojtogató problémákat orvosolni.

A szerző az Alapjogokért Központ projektvezető-helyettese