Az idő egyre drágább

Most, hogy túl vagyunk az elbukott jellempróbán, sóhajtottunk pár keserveset, és négy évig nem kell foglalkoznunk a labdarúgó-válogatott nemzetközi esélyeivel, célszerű volna a rendelkezésre álló időt arra használni, hogy végre kiderüljön, mi az oka annak, hogy számos (a focin kívül az összes) sportágban a magyarok képesek akár a csúcsra is felérni vagy tartósan a világ élvonalában küzdeni, szóval, mi az oka annak, hogy a fociban a fantasztikus méretű fejlesztések és a gigantikus összegű támogatások dacára ez nem sikerül.

Ki vagy mi az oka a kudarcnak? Mert valami oka biztosan van. Nem gyászolni kellene, hanem azt a fránya hibát végre megtalálni és jól kupán vágni, hogy a szeme szikrázzon belé. Nevezzük ezt a feltáró és tisztító cselekménysort Szoboszlai-programnak, hogy ne legyen félreértés.

És íme, egy szemléletes példa a hibák földerítésére és elemzésére. Ismerjük be, ezt ilyen könyörtelen őszinteséggel még senki nem mondta ki. Eddig senki nem teremtett alapot arra, hogy a gyász és a siratás helyett a lényeggel foglalkozzunk, vagyis azzal, hogy ebben a rettenetes helyzetben mit lehet és mit kell tenni.

Ám jött Orbán Viktor miniszterelnök a digitális polgári körök győri gyűlésén, és a magyarság esélyeit illetően megrázóan őszinte kijelentést tett, ami valahogy így hangzott: Trianonban életképtelen Magyarországot hoztak létre. A trianoni békeszerződéssel „mindent elvettek tőlünk, ami egy nemzet létezéséhez szükséges. Elvették az olajmezőinket, a bányáinkat, az erdeinket.”. Azt is mondta, Magyarországnak meg kellett volna halni.

Magyarországnak meg kellett volna halni.

Magyarország az első világháború óta egy olyan adottságrendszerben létezik, úgy kell életben maradnia, sőt lehetőleg fejlődnie, hogy közben az ehhez szükséges, alapvető biztonságot adó létfeltételek hiányoznak. A miniszterelnök fölidézte, hogy két világháborúban szeretett volna a magyarság kimaradni a háborúból, de nem volt hozzá ereje, és könyörtelenül belesodorták a világégésbe, amiért pokoli árat fizettünk.

Életképtelen Magyarország… Édes jó Istenem! Milyen borzalmasan tud fájni ez a mondat. Életképtelen Magyarország… és mi mégis élünk. Élünk és reménykedünk.

Most újabb nagy háborúra készül Európa, ezúttal ismét Oroszország ellen, és Magyarország ismét ki akar maradni a háborúból. Vajon van-e, lesz-e hozzá kellő erőnk? Vajon az életképtelenné csonkított magyarság megtalálja-e az életképességhez vezető utat? Vajon az új túlélési stratégia, a nagy nemzetközi szövetségek amerikaiakkal, kínaiakkal, indiaiakkal, oroszokkal, valamint a kisebb, de legalább ilyen fontos szövetségek a szomszédos és közeli népekkel elegendőek lesznek-e a békéhez? Vajon az intenzív országépítés, a gazdaság gyorsított ütemű fejlesztése, a fogyó népesség hanyatlásának lelassítása, a nemzeti öntudat, a nemzeti büszkeség helyreállítása, az elszakított országrészek magyarságának átölelése és szívünkhöz szorítása elegendő erőt ad-e a béke igazságának megvédelmezéséhez?

Ugye, szeretnéd tudni a választ?

Folytatódnak az országjárások. Orbán Viktor még sokszor fog beszélni a polgári körök tagjai előtt, ezért azt javaslom, a továbbiakban ne próbálja őt senki irányítani, okoskodó kérdésekkel terelgetni, hanem csak segítsék, hogy a gondolatait kifejtse, mert olyan korban élünk, amikor az idő egyre drágább, és a teljes igazság kimondása, annak megértése és a lelkünkbe vésése a túlélésünket jelenti.