Az igazság temploma
Egy másik szörnyeteg sokak szemében tiszteletre méltónak számító jobboldali személyiségek válogatott meggyilkolására buzdító dalocskát szerzett, azt előadta nagy nyilvánosság előtt. Egy harmadik, egy negyedik, egy ötödik és még ki tudja, hány szörnyeteg arra biztatta honfitársait, hogy a népszavazáson más honfitársai kirekesztését, lelki meggyilkolását végezzék el, amit sajnos nagyon sokan meg is tettek. Két újabb szörnyeteg ezt azzal tetézte, hogy ellene szavaztak annak az európai parlamenti döntésnek, amely székely testvéreinknek életesélyt adott azzal, hogy a román csatlakozás feltételéül szabta az erdélyi magyarság személyi elvű autonómiáját s Székelyföld önkormányzatiságát.
A két zombi, Szent-Iványi István és Tabajdi Csaba – ahogy Tóth Gy. László néhány napja egy cikkében megfogalmazta – feliratkozott a nemzetárulók szégyenletes listájára. Egy újabb szörnyeteg II. János Pál pápa halálán gúnyolódik és azt kívánja a szerinte kirekesztő és rasszista keresztény világnak – egymilliárd embernek -, hogy a bíborosok néger pápát válasszanak, hadd röhögne e posványos elme rajtuk.
Aki kíváncsi e szörnyeteg nevére, az ebben a lapszámban a megfelelő helyen megtalálhatja őkelmét. Vannak szörnyetegek, akik kevesebbet beszélnek, de minden cselekedetükkel embertársaik, honfitársaik kárát okozzák. Elorozzák a pénzét, a hitét, megpróbálják elcsalni a lába alól a földet, kifosztják a bankokat, adósságba kergetik az országot, hogy aztán az utánuk jövők unokáinak az unokái is az adósságot törlesszék, kábítószer élvezetére szeretnék biztatni az ifjú generációkat, valamint arra, hogy az egészséges ösztönökkel dacolva a beteges emberi kapcsolatok iránt érdeklődjenek.
Más szörnyetegek arra vállalkoznak, hogy az előbbiek és mások gaztetteit elleplezzék azzal, hogy ártatlanokat vádolnak, s ellenük hajtóvadászatot rendeznek. Az ország népe ámultan hallgatja a gyűlöletvitézek szörnyűséges történeteit orvul megkapált szőlőtőkékről, magántársaságban elhangzott tervekről, hogy mi lenne, ha mi lenne… Talán álljunk meg itt egy szóra. Igen, Orbán Viktor ezerszer kárhoztatott kijelentéséről van szó a Tokaj Kereskedőház Rt. eladása ügyében. Mert ezzel a históriával baj van. Ha az egész úgy nem igaz, ahogy a moslékos lelkületű hetilap közzétette – s ez a valószínűbb -, akkor ékes példáját kapjuk annak, ahogy az ártatlanok bevádolásával falaz a kollaboráns sajtó a nagy gazemberek nagy gazemberségeinek.
Ha azonban – feltéve, de meg nem engedve – elhisszük, hogy Orbán Viktor miniszterelnöksége idején egy baráti magántársaságban tényleg azt mondta, amit ez a posványlap leközölt, mégpedig szó szerint, akkor még nagyobb baj van: Orbán Viktor ekkor ugyanis miniszterelnök volt, akit valakik lehallgattak, a felvételt elrejtették, s alkalmas pillanatban politikai ellenfelekhez juttatták. Ha le lehet hallgatni, méghozzá büntetlenül a magyar miniszterelnököt, akkor nagyon nagy baj van, ugyanis egy miniszterelnöknek helyzetéből fakadóan gyakran kell olyan dolgokról beszélnie vagy olyan dolgokat meghallgatnia, amik titoknak minősülnek.
Ha igaz a vád, akkor felmerül a kérdés: hol volt a magyar titkosszolgálat? Miért nem tudott vigyázni a magyar miniszterelnökre? Avagy éppen ez hallgatta le Orbán Viktort? És kinek a megbízására dolgozott? Ki finanszírozta? De a leginkább megrázó a dologban, hogy ezt a kérdést a magyar sajtó hetek óta nem teszi föl. Lihegnek Orbánfalváról, ahol a szőlőtőkék neki nektárt csepegtetnek, ordítanak kiszemelt kastélyról, miközben senki semmit el nem adott, kivéve a szocialistákat, kik a botrány fedezékében sietve visszacsinálták a boltot…
Egyre tágul a szakadék az öntudatára ébredő nemzet már egészséges része és a még homályban tévelygőket a médiamágiával fogva tartó rosszfélék között. Közeleg az a pillanat, amikor a keresztény legendárium szeretetről szóló fejezetei után végre fel kell lapoznunk egy másikat. Azt a részt, amelyben az Üdvözítő korbáccsal űzi ki az oda nem valókat az igazság templomából.