Az intolerancia útvesztői – Jevgenyij Sztanyiszlavov orosz nagykövet írása

Az idén az ortodox és a katolikus húsvét ünnepét csak egy hét választotta el egymástól, és ez jó alkalom arra, hogy köszöntsük a Magyarországon élő valamennyi felekezethez tartozó keresztényt az áldott ünnep alkalmából. Tudom, hogy igen sok olyan ember van a Magyar Demokrata olvasói között, akik kiérdemelték a szeretetet és a tiszteletet a becsületes újságírás elvei és a hagyományos értékek következetes védelme iránti elkötelezettségükkel.

Sajnos a nyugati média nagy része, amely ma a globális információs menetrendet formálja, nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. A neoliberális ideológia, amely saját etikáját, a kultúráról és a történelemről alkotott saját nézeteit erőlteti a világra, átvette a hagyományos keresztény hit, sőt újabban már a posztkeresztény ateizmus helyét is. A hagyományos keresztény alapokat és még a posztkeresztény ateizmust is új kvázi vallási szekták váltják fel a másként gondolkodókkal szembeni intoleranciájuk megnyilvánulásaival. A magyarországi helyzet jelentős mértékű szerencsés kivétel a mai Európában egyre nagyobb teret nyerő neoliberális tendencia láttán.

A neoliberalizmus saját meghatározása szerint olyan szabadelvű kultúra, amely kibékíthetetlen ellentétben áll minden hagyományos vallással, mivel elmossa a jó és a rossz közötti határokat. A felvilágosodás, a kereszténység és más mono­teista vallások értékeit az „új etika” tételei váltják fel a kisebbségeket sújtó diszkrimináció elleni küzdelem és a politikai korrektség betartatása ürügyén.

A neoliberalizmus nyugati hívei a valódi értékeket hivalkodó, üres szlogenekké változtatják. Számukra az egyenlőség és a szabadság ott ér véget, ahol az aranymilliárdok érdekei kezdődnek. Ez az ideológia a Nyugaton mélyen gyökerező kizárólagosság és történelmi felsőbbrendűség érzését tükrözi, így a neokolonializmus, az arrogancia és a nemzeti önzés egyik megnyilvánulása.

Hasonlóan értelmezik a demokrácia fogalmát is. Igyekeznek a lehetőségekhez mérten leszűkíteni és bizonyos kötelező rituálékkal helyettesíteni (hatalomváltás, választások nemzetközi ellenőrzése és hasonlók). Tudatos semmibevétel tapasztalható más országok politikai kultúrájával és hagyományaival szemben. A kritériumok homályossága lehetővé teszi az államok „demokratikus” mivoltának meghatározását a modern Big Bro­ther iránti hűségük prizmáján keresztül. Ennek eredményeként nemzetközi politikai projektek születnek, amelyek az úgynevezett tekintélyelvű rezsimek elleni küzdelmet célozzák meg, hasonlóan a Washington által nemrégiben szervezett úgynevezett Csúcstalálkozó a demokráciáért rendezvényhez, amelyre csak azokat az országokat hívják meg, amelyek készek engedelmesen követni a tengerentúli liberális irányelveket.

Hogy miért nem lehet „harcolni a demokráciáért” az ENSZ nyilvánossága előtt, ahol minden ország képviselteti magát, azt nem magyarázzák meg, bár a válasz kézenfekvő: ott késznek és képesnek kell lenni tárgyalni, figyelembe kell venni más országok érdekeit és hagyományait, és ez nyilvánvalóan nem felel meg a modern nyugati liberális mainstream politikai kultúrájának.

A neoliberalizmus középpontjában a hagyományok posztmodern elvetése áll, egészen az agresszív elutasításig. Ez a tulajdonság a nemzetközi kapcsolatokra is váratlan mértékben vetül rá. Ma az egyetemes szerződések rendszerének és az azokból eredő kötelezettségek megsemmisülésének vagyunk a tanúi. Számos bizonyíték van arra, hogy Washington és a „kollektív Nyugat” egésze évek óta semmibe veszi a nemzetközi jogot. A kompromisszumos megoldások keresésével és elfogadásával történő hosszú távú megegyezés kultúrája erodálódott. A diplomáciának ez a romboló hozzáállása önmagában is instabilitás és konfrontáció forrása az országok közötti kapcsolatokban.

Köztudott, hogy Angela Merkel, François Hollande és Petro Porosenko bevallották, egyik vezetőnek sem állt szándékában végrehajtani a személyes részvételükkel megkötött minszki megállapodásokat: kiderült, hogy ezekre a megállapodásokra csak azért volt szükségük, hogy időt nyerjenek, és felfegyverezzék Ukrajnát. Ha a minszki megállapodásokat tisztességgel végrehajtották volna csakúgy, mint azokat, amelyek megakadályozták, hogy a NATO kelet felé mozduljon, a jelenlegi ukrajnai válság elkerülhető lett volna.

Ilyen példákat lehetne még sorolni, de már most nyilvánvaló, hogy a Nyugat által erőltetett „demokratikus” és „liberális” értékek messze vannak attól, amit Oroszország és más országok úgymond aláírtak az 1948-as Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának, az 1975-ös helsinki záróokmánynak a keretében. Az elfogulatlan olvasó számára világosnak kell lennie, hogy a Nyugat úgynevezett progresszív része jelentősen eltért az emberi erkölcs általánosan elfogadott normáitól és az államközi kapcsolatok elveitől. A neoliberális menetrend lényegében nem más, mint egy forradalmi projekt a trockizmus és a neobolsevizmus szellemében, amelynek célja az európai civilizáció szellemi, kulturális és politikai örökségének lebontása. Ezért éljük most a nemzetközi kapcsolatok szélsőséges ideologizálásának időszakát az aki nincs velünk, az ellenünk van elv szerint.

Ebben az összefüggésben és a húsvéti időszakban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mi történik most Ukrajnában a vallásszabadsággal és a hívők jo­gai­val. Valóságos háborút vívnak az ottani kanonikus, azaz szabályos, törvényes, az egyházi törvényeknek megfelelő Ukrán Ortodox Egyház ellen az „agresszor elleni harc” pajzsa mögött. Ukrajnában, ahol a lakosság túlnyomó többsége hagyományosan ortodox és a kanonikus Ukrán Ortodox Egyház híve, ez lényegében egy neoliberális menetrend végrehajtását jelenti en bloc a vallás ellen. Ennek eredményeképpen a világ ortodoxiájának mint a hagyományos értékek egyik következetes őrzőjének és támogatójának a pozíciója összességében gyengül, az orosz ortodox egyház befolyása korlátozódik, az orosz és az ukrán nép közötti kulturális és szellemi kapcsolatok pedig sérülnek.

Nyilvánvaló, hogy mindez okkal vegyül a szélsőséges ukrán nacionalizmussal, amely a kanonikus Ukrán Ortodox Egyházat az orosz és az ukrán népet történelmileg összekötő szellemi és lelki hidak egyikének tekinti, és ezért kíméletlen felszámolásra ítéli. A kanonikus Ukrán Ortodox Egyház egyházközségeinek erőszakos elfoglalása, amely még az 1990-es években kezdődött, a 2014-es alkotmányellenes puccs után vált széles körben elterjedtté, tükrözve Porosenko akkori ukrán elnök lázas tevékenységét egy autokefál egyház – ez egy olyan irányított projekt, amely az ortodoxia külső jegyeit használja fel – létrehozására. Így jött létre a szakadár Ukrajna Ortodox Egyháza, amely 2019 januárjában kapott jogosítványt a Washington irányítása alatt álló Ökumenikus Patriarchátustól.

Az ukrán hatóságok gondosan elhallgatják azokat a statisztikákat, amelyek hitelesen és teljes mértékben tükröznék az egyházi üldözést, de a moszkvai patriarchátus Külső Egyházi Kapcsolatok Osztálya szerint csak a múlt év eleje óta 250 egyházközség erőszakos átvételére és 53 pap „önkéntes” áthelyezésére került sor a szakadár egyházhoz. Az Ukrán Biztonsági Szolgálat mintegy 60 büntetőeljárást kezdeményezett az Ukrán Ortodox Egyház klerikusai ellen sztereotip vádakkal (például felforgatás), hét papot megöltek és ennél jóval több pap eltűnt az ukrán biztonsági erők letartóztatásai során. Ugyanakkor Kijev személyre szóló szankciókat is alkalmaz a kanonikus ortodox egyház püspökeivel szemben, többek között azzal, hogy számos püspököt megfoszt ukrán állampolgárságától. A Verhovna Rada olyan törvénytervezeteket fontolgat, amelyek megfosztanák a történelmi ortodox egyházat a vagyonától, betiltanák a tevékenységét ukrán területen és jogilag felszámolnák.

A tradicionális Ukrán Ortodox Egyház üldöztetésének csúcspontjai lettek a kijevi hatóságok azon kísérletei, amelyek a szemünk előtt zajlanak, hogy elfoglalják az egyház lelki és adminisztratív központját, a világörökségbe tartozó Kijevi barlangkolostort, a Szent Szűzanyának szentelt intézményt, a Kijevi Rusz egyik első kolostorát, amit 1051-ben alapítottak, és ami az ókori Ibériával és az Athosz-heggyel együtt az Istenanya földi birodalma. Ezt most az ukrán propaganda „az orosz agresszió támogatói fészkének” bélyegzi.

Tavaly novemberben az SZBU kezdeményezésére büntetőeljárás indult azzal kapcsolatban, hogy a kolostor papsága és hívei merészelték énekeikben megénekelni „Oroszország anyácskát”, ami után a kolostor területén véget nem érő „elhárítótevékenység” kezdődött. Ez év március 10-én Ukrajna Kulturális Minisztériumának vezetősége tájékoztatta a Kijevi barlangkolostor szerzetesi közösségét a kolostor templomainak és épületeinek használatáról szóló megállapodás felmondásáról, és követelte, hogy hagyják el a kolostor területét.

Az ezt követő események jól ismertek: a kolostor ukrán nacionalisták általi de facto blokádja, a szerzetesek és a lelkészek könyörtelen kilakoltatási kísérletei, a kolostor plébánosának, Pavel metropolitának büntetőjogi felelősségre vonása és házi őrizetbe helyezése. Egyedül az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára, A. Danyilov igazán humánus gesztusa érdemel említést, aki megígérte, hogy nem fogja a szerzeteseket „fizikailag, a szakálluknál fogva kirángatni”. Ezeknek az akcióknak, amelyek a középkori obskurantizmus és a banditatörvénytelenség kombinációjára hasonlítanak, nagyon kézenfekvő a céljuk: a szerzeteseket és a gyülekezetet megrémíteni, hitüket megrendíteni, és átállítani őket az ukrán rezsim zsebében lévő egyház táborába, és ezzel a kolostor tényleges elfoglalását megvalósítani.

A kanonikus Ukrán Ortodox Egyház elleni példátlan támadással összefüggésben Szergej Lavrov orosz külügyminiszter levelet küldött az ENSZ főtitkárának, az ENSZ Közgyűlés elnökének (aki jelenleg Kőrösi Csaba magyar diplomata), az EBESZ soros elnökének és az EBESZ főtitkárának, amelyben felhívta a figyelmet az ortodox hívők emberi, vallási és alkotmányos jogainak kirívó megsértésére Ukrajnában. Ám a nemzetközi közösség, amely általában annyira aggódik az emberi jogokért, feltűnően visszafogottan viselkedett. Az EBESZ és az Európa Tanács ellenőrző intézményei hallgatnak, akárcsak a rendszerint oly buzgó Európai Unió. Egyedül az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatala mutatott rá idén március 24-ei országjelentésében a kanonikus ortodox egyház üldözésének tényeire, de még ekkor is nagyon visszafogottan. Ám Kijevben már ez a „lehetséges az Ukrán Ortodox Egyház elleni diszkrimináció” puszta említése is ideges reakciókat váltott ki.

Miért is fontosak véleményem szerint mindezek a tények és összefüggések Magyarország számára, amely a kereszténység római katolikus és református ága által dominált ország, és amely látszólag távol áll az ukrajnai kanonikus ortodoxia gondjaitól? Még csak arról sincs szó, hogy Magyarországon az orosz ortodox egyház az egyházak jogállásáról szóló törvény szerint a történelmi felekezetek közé tartozna. A probléma sokkal szélesebb körű, és túlmutat az ortodoxia és az ukrajnai orosz ajkú lakosság aggodal­main és gondjain, amely nép 2014 feb­ruár­ja után páriává vált Ukrajnában.

Ma a kijevi hatóságok úgy érvényesítik akaratukat, hogy kiirtanak mindent, ami emlékeztet az Oroszországgal és az orosz világgal, valamint általában a kanonikus ortodoxiával való természetes, történelmi szellemi kapcsolatukra. Holnap a Majdan örököseinek figyelme azonban azokra is ráterelődhet, akik – miként őseik sok generáción át – „rossz nyelven” mernek imádkozni Istenhez. Véleményük szerint mindent ki kell irtani, ami az Ukrajnában elfogadott egy nemzet, egy nyelv, egy egyház képlettel szemben áll, ahogyan azt a kijevi ideológusok gondolják.

Ezt a cikket a neoliberalizmusban rejlő, a másként gondolkodással szembeni kvázi vallási intolerancia megemlítésével kezdtem, és a nemzeti eszmén alapuló intolerancia példáival fejeztem be. Úgy látom, ebben a modern liberalizmus és a modern nacionalizmus nagyon hasonlítanak egymásra.

A szerző az Orosz Föderáció nagykövete.