Néhány nappal a sorsdöntő választások előtt az a kép rajzolódik ki, hogy az emberek átérezték, miről hozhatnak döntést június 9-én. A Békemeneten felvonuló nagy tömeg egyértelmű üzenetet jelenített meg: a magyarok továbbra is nemet mondanak a háború kiterjesztésére. Ez azonban nem elég. Egyértelmű jobboldali győzelem híján ugyanis a konfliktus tüzelésében érdekelt brüsszeli elit már a szavazás másnapján azt vágja majd a fegyvernyugvást szorgalmazó magyar kormány fejéhez, hogy nincs erős felhatalmazása.

Hirdetés

A baloldal még néhány héttel ezelőtt is a békepárti kormány lehetséges bukását vizionálta, a régi és új szereplők bő két év után ismét arról beszéltek, hogy „ciki” a nemzeti oldalra voksolni, a Fidesz szimpatizánsai pedig egy „kihaló állatfaj” utolsó egyedei. A közvélemény-kutatási adatok azonban az utolsó hetekben már arra utaltak, hogy a tigris, aminek a farkát ráncigálták, legfeljebb pihent, és egy ideig csendben tűrte a szekatúrát, most azonban felkelt. A Békemenettel megmutatta, hogy nem ment el a hangja sem, vasárnap pedig ismét bizonyíthatja, hogy nagy hiba volt lefitymálni.

Egy baloldali elemző néhány nappal ezelőtt megdöbbenésének adott hangot a felmérések adatai kapcsán. Békeidőben valóban nevezhetnénk meglepőnek azt, hogy az elmúlt hónapok belpolitikai hullámverései után kezd helyreállni a pártok versenyének tizennégy éve megszokott alapvető rendje. Az európai parlamenti és az önkormányzati választások tétjeit ugyanis az emberek korábban jellemzően nem érezték olyan nagynak, mint egy országgyűlési voksolásét, ráadásul éppen a kormányzati ciklus kellős közepénél tartunk, ami általában kedvezőtlen a hatalmon lévők számára. Most azonban kivételes időket élünk.

Korábban írtuk

Európa jelenlegi vezetése begőzölt, és ez mindannyiunk hétköznapjaira jelentős hatással bír. Ezt mindenki tudja, aki szokott vásárolni. A ránk leselkedő veszély azonban még ennél is sokkal nagyobb, amit a választásokhoz közeledve mind többen értenek meg. Ursula von der Leyen azzal akarja elérni újraválasztását, hogy „háborús elnökként” beszél magáról a kampányban, és erre kéri az európaiak jóváhagyását. Manfred Weber, az aktuálisan legnagyobb európai parlamenti frakcióval rendelkező uniós pártcsalád elnöke arról beszél, hogy az egész kontinensen ismét be kell vezetni a sorkatonaságot. Míg a legerősebb tagállam, Németország előző kancellárja 2014-ben sikeres lépéseket tett annak érdekében, hogy a Krím orosz megtámadásával felizzott konfliktust befagyassza, a mostani biodíszletté silányult a fegyverszállítások és eszkalációs lépések nagyüzemében. Mindeközben a gyenge német vezető mellett a francia elnök azzal próbál kitűnni, hogy élére állt az európai katonák Ukrajnába vezényléséről szóló diskurzusnak. Mi több, a NATO főtitkára mellett ő is arról győzködi a nyugati szövetségeseket, engedélyezzék az ukrán csapatoknak, hogy az átadott fegyverekkel nemzetközileg elismert orosz területeket támadjanak.

Úgy látszik, hogy az önmagukat hergelő döntéshozók nem tudnak megállni a lejtőn, pedig utóbbi lépésük kapcsán az orosz elnök már személyesen üzente meg, hogy az „súlyos következményekkel járhat”. Ennek kapcsán persze sokan csak legyintenek, mondván: számos hasonló fenyegetés elhangzott a háború során. A kérdés azonban valójában az, hogy hány piros lámpán kell átszáguldani ahhoz, hogy egyszer bekövetkezzen egy mindent rommá változtató ütközés.

Az európai emberek ezt nem akarják megtudni. Még az Európai Parlament megrendelésére készült Eurobarometer-kutatás eredményeiből is az derül ki, hogy az uniós polgárok 58 százaléka elégedetlen Brüsszel háborúval kapcsolatos politikájával. A Századvég Európa Projektjének keretein belül készült felmérés adatai azt is megmutatták, hogy az emberek több mint kétharmada (69 százalékuk) kifejezetten ellenzi, hogy országuk csapatokat vezényeljen Ukrajnába. Nincs olyan tagállam, melyben többsége lenne a katonák konfliktuszónába vezénylését szorgalmazó terveknek.

Ez persze felveti a kérdést, hogy kitől várja mandátuma meghosszabbítását az Európai Bizottság büszke „háborús elnöke”, és kinek a támogatására játszanak kontinensünk mind keményebb fellépést követelő vezetői? Hiszen az, amit tesznek, nemcsak az emberek akaratával megy szembe, hanem a tagállamok legelemibb érdekeivel is. Azt a gazdasági modellt, amire az EU jóléte és versenyképessége épült, mára a szankciók erőltetésével gyakorlatilag szétverték, a mostani lépések pedig az anyagi után a fizikai biztonságunkat is kikezdik.

Vannak persze, akik jól járnak, akik érvényesíteni tudják az akaratukat Európában. Őket azonban az óceán túlpartján kell keresni az Egyesült Államok Demokrata Pártjának környékén. Az elmúlt időszakban úgy csuklóztatják az öreg kontinenst, ahogy akarják. Piacot szereztek a cseppfolyósított földgázkészleteiknek és a mögöttük álló fegyverlobbinak is. Ennek részint az az ára, hogy a 2023 januárjában napvilágot látott adatok szerint az európaiak 26 százaléka fűtési nehézségekkel küzdött. Jegyezzük meg azt is, hogy a tagállami bontást végig böngészve azt láthatjuk, ez a probléma a „rebellis” háború- és szankcióellenes magyarokat érintette a második legcsekélyebb mértékben. A „költségek” másik része ennél is borzasztóbb, hiszen itt már emberek életéről, kiontott véréről, elveszett otthonairól van szó.

A magyarok azt is pontosan tudják, hogy azok az erők, amelyeknek mindez nem drága, hazánkban sem tétlenek. A dollárzsoldosok lebukása nyomán pontosan láthatta mindenki, hogy ezek a szereplők, élükön Soros Györggyel, mindent megtesznek azért, hogy az ország háborúból történő kimaradását makacsul képviselő kormányt megbuktassák. Nyilvánvaló, hogy ez a hálózat most sem ücsörög ölbe tett kezekkel. A tét számukra is egyre nagyobb. A békepártiak európai megerősödése és amerikai győzelme elrontaná az üzletüket. Ráadásul ellehetetlenítené a spekuláns 1993-ban megfogalmazott tervét, melynek lényege, hogy az elpuhult Nyugat helyett a kelet-európaiak viselik el a koporsók látványát abban a harcban, amelynek eredményeként világszerte érvényre jutna a nyílt társadalom nevű utópia.

Az európai parlamenti választás ugyan közvetlenül nem a kormány mandátumáról szól, de a háborúpártiak minden lehetőséget igyekeznek megragadni arra, hogy meggyengítsék. A magyar nemzeti oldal erejét ugyanis 2010 óta az európai összevetésben is kimagasló társadalmi támogatottsága adja. Enélkül borotvált fejű, erejét vesztett Sámsonná válik, akivel könnyű dolga lenne a brüsszeli uszítóknak.

Nem véletlen, hogy minden olyan politikai formáció mögött egykettőre megjelennek a Soros-hálózat funkcionáriusai, amelytől egy kicsit is azt remélhetik, hogy érdemi kihívást tud intézni a kormányoldallal szemben. Pontosan ez az, ami sokszorosan aláhúzza a jelentőségét annak, hogy a békepárti választók mennyire lesznek aktívak június 9-én. Ha nem érzik át a kialakult helyzet súlyát, akkor éppen abban a kérdéskörben lehetetlenül el az akaratuk érvényesítése, amely jelenleg a legerősebben befolyásolja az életüket. Ha viszont megmozdulnak, akkor olyan erőt kölcsönöznek a kabinetnek, amellyel az legalább a novemberi amerikai elnökválasztásig fél lábon is kibírja és ellen tud tartani a nyomásnak.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője