A trianoni diktátum századik évfordulóján egyik nagy politikai beszédből sem hiányozhat a magyarságra mért legnagyobb XX. századi ütésről történő megemlékezés. (S halkan bízunk benne, talán ez nem csak a nemzeti-konzervatív oldalon van vagy lesz így.)

Trianon kapcsán az emlékezés részét képezi az elmúlt évszázad számvetése és tanulságainak leszűrése, valamint a trauma feldolgozására, lelki feloldozására tett kísérlet, a jövőre vonatkozó iránymutatás is. Ennek része kell hogy legyen annak tudatosítása, hogy a történelem száz és ezer csapása ellenére e nemzet itt van és él, ha kell, újra és újra feltámad és újjászületik. Ahogy teszi ezt az elmúlt években is.

Hirdetés

Orbán Viktor idei, szokásosnak számító évértékelője már e különleges évforduló miatt sem lehetett rendhagyó. S Trianonról megemlékezni nehéz politikusi kötelesség. Az ország és a nemzet első számú vezetőjeként nemcsak a magyar szívekhez kell szólni, hanem realistaként figyelemmel kell lenni szomszédaink hozzánk képest frissen megszerzett nemzeti önképére, a meglévő partneri viszonyokra, a szavakat kiforgatni akaró és ellenünk minden fronton ármánykodó ellenségeinkre is. A heves érzelmek és a rideg értelem között feloldhatatlan feszültség húzódik, a múlt fájdalmai mentén kell értelemmel megtölteni a jelent és reménnyel a jövőt. A hagyományos értékelés mellett a miniszterelnöknek az idei első nagy programindító beszédében tehát ezzel a súlyos feladattal is meg kellett birkóznia. S hogy ezt az akadályt Orbán Viktor sikerrel vette, azt abból is tudhatjuk, hogy a hallgatóság a beszéd alatt a fenti feszültségből alig érzékelt valamit.

A múlt traumája és tanulságai

Magyarországot száz éve halálra ítélték. Azt a nemzetet, amely 1914 előtt területszerzésre irányuló háborút a középkor óta nem, csak honvédő és szabadságharcokat vívott. Azt a nemzetet, amely – szemben a győztesekkel – nem igázott le kontinenseket, nem irtott ki népeket, nem szipolyozott ki tízmilliókat, embertelenségig hizlalt mohóságtól hajtva. Annak a nemzetnek, mely hódítás nélkül volt mindig vitéz, a huszadik század eleji Európa egyik legkisebb, természeti kincseitől, nyersanyagaitól megfosztott, védhetetlen határok közé szabott csonkországát hagyták meg siralomházként. Ahol a lelki betegek milliói szépen lassan beleőrülnek elvett földjük, házuk, falujuk, testvéreik hiányába. Ahol a nem gyógyuló sebek miatti lázban a test felemészti saját sejtjeit, s ahol még a legnemesebbeket is eltorzítja a tehetetlenségbe fullasztott igazságtalanság szívben és fejben nyugodni nem akaró folyamatos zakatolása. De ahogy a győztesek korábban újrarajzolták Afrika és a Közel-Kelet határait, e képességektől felvértezve erkölcsi dilemmák nélkül erőszakolták meg Közép-Európa történelmét és népeit is 1918–20 között.

Minden földi akarat ellenére a magyar nemzet mégsem rogyott össze: testével fogta a golyókat a második nagy világégésben, megjártuk a náci lágereket, a szovjet gulágot, túléltük a kitelepítéseket, Beneš dekrétumait, a Tito-partizánokat, a lánctalpakon gördülő nemzetközi szolidaritás halálcsókját, Ceaușescu falu- és nemzetrombolását. Egy magasabb isteni akarat ugyanis másképp rendelte, túlélésünk jelzi, más sorsot szánt és szán nekünk.

Orbán Viktor helyesen mutatott rá az elmúlt száz év tanulságaira: a történelem elsöpörte a külső erők által tákolt mesterséges államalakulatokat, a szellemi-lelki alapokat nélkülöző zavaros identitású, rozoga entitásokat. S bár a miniszterelnök beszédében két országról, Romániáról és Ukrajnáról nem beszélt, mi halkan megjegyezzük: a történelem igazságtételét ők sem kerülhetik el. Ahol az állam kereteit folyamatosan züllesztő alkotmányos és politikai válságokat türelmetlen nemzetépítési (mű)programokkal igyekeznek palástolni, ott ez az izgatottság gazdasági instabilitást és társadalmi bizalmatlanságot szül, emiatt milliók a lábukkal szavazva döntenek ezen országok jövőjéről… Mi, magyarok viszont békediktátumokkal, lelki traumákkal terhelve, golyókkal a testünkben is itt vagyunk, nem megyünk sehová, hazánkat újjászervezzük és megújítjuk.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt, archív, illusztráció

A jelenkor sikerei

Orbán Viktor évértékelőjében gondosan ügyelt arra, hogy egyensúlyba hozza a száz évvel ezelőtti, és az azt követő nemzet- és országvesztést a jelenlegi korszak eredményeivel. A miniszterelnök a jogos fájdalom, igazságtalanságérzet mellett beszélt a sebek begyógyításának, a közép-európai nemzetek együttműködésének fontosságáról is, egyben az elmúlt tíz év sikereibe kapaszkodva ismét világos programot hirdetett. Ez röviden úgy foglalható össze: az ország- és nemzetépítés folytatása. Trianon feldolgozásának alternatívájaként Orbán Viktor beszédében sok esetben rejtve, de nem mást vázolt, mint a visszanyert nemzeti szuverenitás megtartását, a nemzeti cselekvés és országépítés programjának továbbvitelét. E program ugyanakkor sokkal több, mint ígéret, hiszen a hitelét nem üres szavak, hanem az elmúlt tíz év sikeres küzdelmei és kimagasló eredményei adják.

Tíz éve, mint a történelemben már annyiszor, hazánk ismét válaszúthoz ért: külföldi bankok és nemzetközi szervezetek által irányított gazdaság- és pénzügypolitika, legyengített és eladósított családok, a jobboldali-nemzeti gondolat ellen folytatott balliberális kultúrharc és médiatúlsúly, szétvert nemzetpolitika, és a balliberális vadprivatizáció miatt állami és nemzeti tőke nélkül kellett nekikezdeni az ország újjászervezésének. Őszinte szembenézéssel, az országot fojtogató külső és belső erőkkel szembeni bátor kiállással, a gazdaságot szipolyozó külföldi cégek kizsuppolásával, az adósság letörésével, a bankok megregulázásával, a liberális tudatipar visszaszorításával, a nemzeti vagyon visszaszerzésével, kreatív és innovatív eszközök bevezetésével sikerülhetett az a fordulat, amelyre korábban nem volt példa, és aminek azóta is csodájára jár a világ, legalábbis annak konzervatív oldala.

Magyarország mára megújult. 2010 után hazánk visszanyerte szabadságát és szuverenitását. A gazdaság az elmúlt két évben összesen tíz százalékot nőtt, és közel egymillió új munkahely jött létre. A rekordokat hosszasan lehetne sorolni. Magyarország példát és modellt adott a világnak az adópolitika, a gazdaság kifehérítése, a társadalompolitika, a foglalkoztatás, a rendvédelem, bevándorláspolitika és a családpolitika területén. Mindaz a virtus, amely az egész magyarságot, szabadságharcosainkat, tudósainkat, íróinkat, sportolóinkat jellemezte az elmúlt évszázadokban: az őszinte beszéd, a bátorság, hősiesség, küzdőszellem, a problémák megoldásában való egyedi, magyar kreatív megvalósítások, mind végigkísérték az elmúlt évtized magyar kormányzását is.

A jövő: a nemzeti cselekvés programja

Orbán Viktor beszédében a jövőre vonatkozóan ugyanerre a virtusra tett ígéretet. Az őszinte beszédre, akár a börtönpereket, akár Gyöngyöspatát, akár a Soros-birodalmat nézzük. A bátor küzdelemre, legyen szó akár a nemzetközi hálózatokról vagy pénzmágnásokról, akár az Európai Unió bürokratáiról, akár a Magyarországot és a világot fenyegető nagy válságokról. S a magyar kreativitásra és leleményességre, amikor a gazdasági válság kivédéséről, új további, innovatív családpolitikai eszközök bevezetése van napirenden. Szuverenitásunk visszaszerzése, a pénzügyek és a gazdaságpolitika, a foglalkoztatás és a családtámogatások rendbetétele után – ezekre a stabil alapokra támaszkodva és ezek mellett – megvalósul a nemzeti cselekvés programjának kiterjesztése a környezetvédelem és az oktatás területén is. Feladat és teendő természetesen maradt és marad még bőven.

Őszinte, bátor, leleményes és szívós munka eredményeként Magyarország az elmúlt tíz évben ismét a Kárpát-medence gazdasági-szellemi-kulturális központjává, minden külső és belső akadályozó erő ellenére Európa egyik legbiztonságosabb országává válhatott. A gazdasági és családpolitikai eredményeink megőrzése mellett a feladat most Magyarország és a Kárpát-medence környezetének, településeinknek és a vidéknek a rendbetétele, életminőségünk, természetes környezetünk és vizeink tisztaságának javítása, a jövő generáció és a haza megőrzése érdekében a konzervatív teremtésvédelem megvalósítása.

Évezredes nemzeti virtusunk birtokában, az elmúlt évszázad csapásaival a hátunk mögött, az elmúlt évtized sikereire támaszkodva a nemzeti cselekvés programja tehát folytatódik. Ma pedig ez a legjobb kormányzati politika, ami a trianoni trauma és veszteségeink kezelésére adható. A múlttal szembenézve újraépíteni és újrateremteni hazánkat, magyarként, szabadon. Úgy emlékezzünk hát Trianonra, ahogy magyarokhoz illik: országépítéssel.