A fentebb leírtak következtében a Panaszbizottság és az ORTT által követett eljárási rend sérti a Magyar Köztársaság alkotmányának 57. § (5) bekezdése szerinti jogorvoslathoz fűződő alapjogot, hiszen e bekezdés nemcsak a közigazgatási, hanem „más hatósági döntések” esetén is biztosítja az állampolgárok javára, törvényes feltételek mellett a fellebbezési lehetőséget(?). A Panaszbizottság Ügyrendje nem tekinthető ilyen értelemben „törvényes feltételnek„, hiszen azt nem az országgyűlés, hanem egy közigazgatási szerv, az ORTT alkotja meg, ráadásul nem is nyilvános (nesze neked átláthatóság!).

Az Alkotmány kimondja: 57. § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.

Bár a Médiatörvény „kétharmados” jogszabály, de a Panaszbizottság Ügyrendje nem az, tehát nem sértheti a fellebbezési jogot. Az egész hóbelevanc tehát a törvénysértő tévék, rádiók érdekeit szolgálja – a magyar nézők ellenében. Kíváncsian várjuk az adatvédelmi biztos állásfoglalását.

Kilenc hónapos késéssel publikálták a Délvidéket 1990-ben autonómiájától is megfosztó Szerb Köztársaság legfrissebb népszámlálási adatait. A milosevicsi alkotmány 13 évvel ezelőtt a korábban föderális egységként elismert „Vajdaságot” egy helyi önkormányzat szintje alá süllyesztette, ahol például Zenta városa a belgrádi hatóságok beleegyezése nélkül még a tömeggyilkos Titóról elnevezett terét sem keresztelheti át. Ahogy várható volt, a magyarság lélekszáma a délszláv háborúk okozta kivándorlás okán drasztikusan, mintegy ötvenezer fővel csökkent mindössze évtizednyi idő alatt, jelenleg 293 ezerre tehető (1918-ban még több mint félmillióan voltak, a szerbek pedig mindössze egyharmadát alkották a népességnek). Talán meglepő, de az újvidéki Magyar Szó január eleji híreiből az is kiderül, hogy egész Szerbia és a szerbség létszáma is csökkent. Eközben a Délvidék lélekszáma 60 ezer fővel nőtt, „köszönhetően„ a horvátországi, boszniai majd koszovói szerbek betelepítésének. Amihez annak idején oly engedelmesen asszisztált Kasza József, megkerülve a szabadkaiak akaratát. Több tízezer menekült telepedett be azokról a területekről, amelyeket a hódító szándékú Belgrádhoz kívántak kötni, vállalkozásuk azonban katasztrófába fulladt, minek következtében az ott élő szerbség elhagyta szállásterületét. Ám többségük nem virtigli balkáni, közép-szerbiai testvéreit tisztelte meg, hanem a még mindig sokkal európaibb Bácska és Bánát lakóit „boldogítja” hívatlan vendégként.

Mindeközben Zoran Djindjics szerb kormányfő arcátlan cinizmussal követeli a de facto már elveszett Koszovó visszacsatolását, hozzátéve: „nekünk van stratégiánk, amelyben az első elem, hogy a szerbeket a koszovói rendszer alkotóelemének ismerjék el, minden kollektív jogukkal egyetemben” (Magyar Szó, 2003. január 17). Mondja ezt akkor, amikor Szerbia a mai napig nem hajlandó elismerni saját kisebbségeit államalkotó nemzetnek, kizárólag a szerbeket, a montenegróiakat és a jugoszlávokat (néhány százezren még ma is annak vallják magukat!). A magyarság kollektív jogait nem biztosítják, és természetesen eszük ágában sincs az úgynevezett Vajdaság autonómiáját visszaállítani. Saját szempontjukból persze érthető politika, mert a Délvidéken nem kevés szláv is támogatja a Belgrádtól való függőség minél nagyobb fokú lazítását, tekintettel a szerb gyarmati gazdaságpolitika továbbélésére, amely ma is aránytalanul kiszipolyozza az európai hagyományokkal bíró területet.

A Vajdaság, akár mint önálló állam gondolata Nenad Csanak délvidéki szerb politikus és hívei körében régóta népszerű. A magyarok Budapesten ebben a kérdésben (sem) számíthatnak támogatásra, s ha 2006-ban nem szedjük össze magunkat, idővel a csonka országban is megkezdődhet egyfajta újtrianoni folyamat.