Hirdetés

Túl vagyunk a magyar futballválogatott legutóbbi sikerének megünneplésén, túl vagyunk már a sorsoláson is arról, hogy a jövő nyári Európa-bajnokságon mely nemzetek csapataival kell a fiúknak megmérkőzniük. Jöhettek volna könnyebb ellenfelek, jöhettek volna nehezebbek, a lényeg úgyis az, hogy a mi csapatunk szívvel és teljes erőbedobással játsszék, ha majd eljön az ideje. Azt már tudjuk, megtapasztaltuk, hogy ha így tesznek, a világ bármely csapata ellen van esélyük a győzelemre.

Ami a válogatottmeccseket illeti, most hosszú szünet következik. De ez sem múlik el a szép napokra való emlékezés nélkül. Láttad? Láttam! Ahogy belőtte! Ahogy kivédte! És meséljük egymásnak átlelkesülve azt, amit mindannyian átéltünk.

Nem véletlenül történik így. A modern kor egyik nagy tévedése, hogy az emberek mindig új, addig sosem látott-hallott dolgokra vágynak. Erről szó sincs. A legszebb történetek abból ismerhetők föl, hogy újra és újra elmesélésükre csábítanak. A világirodalom legszebb drámáit akárhányszor ugyanazzal az elvarázsoltsággal lehet megnézni – de hiszen maguk a drámai történetek is ezerszer megesett dolgokat idéznek. Mindenki megélte, éli vagy majd megélni fogja a szerelmet, de ki tudná megunni Rómeó és Júlia históriáját? Dehogy baj, hogy tudjuk a végét!

A Montenegró elleni emlékezetes futballgyőzelem után a híroldalak sokszor levetítették a gólokat, nem egy csatornán az egész mérkőzés látható volt. A szurkolók újra és újra végignézték a focidráma képeit, ahogy a hatvanezer ember énekli a Nélküledet, ahogy a fiúk szenvednek a pályán, ahogy fokról fokra maguk fölé nőnek, ahogy a küzdelemben kibontakozik a győzelem, ahogy a végén Himnuszt éneklik. Semmi baj azzal, ha valaki nem érti, nem érzi, hogy mi ebben a nagy történet, mi ebben a varázslat. A színvak sem tehet róla, hogy nem látja a színeket. Mi, lelkesedők csak azt kérjük, hogy lássa be: ott vannak azok, ott van a varázslat, csak ő nem látja, nem érti. Mi többiek igen.

Korábban írtuk