Bár sötétül a horizont

Valóban közeledik a harmadik világháború, vagy már el is kezdődött? „1916 márciusa volt. Másfél éve tartott már az első világháború, de senki nem hitte, hogy még két és fél évig fog húzódni. Mindkét hadviselő fél komoly sikereken és súlyos vereségeken volt túl, és mindkettő bízott a győzelemben – írta a testvérem, Bencsik Gábor egy évvel ezelőtt itt a Demokrata hasábjain. – Ezért az újságok még mindenütt a harc nagyszerűségéről, a katonák hősiességéről, a kitartás fontosságáról cikkeztek, és a közvélemény döntő többsége Berlinben is, Párizsban is egyetértett a lapokkal.”

Mi változott egy év alatt? Berlin és Párizs továbbra is egyetért a háborúval. Egyetért? Készül rá! Javult a helyzet vagy romlott? Romlott. Nem kicsit, nagyon. A háborús hisztéria fokozódott, miközben az európai kollektív elmebaj újabb megrázó tüneteként a júliusi párizsi olimpia védelmére a francia rendőrség és hadsereg tízezres nagyságrendben kivezényelt osztagai mellé már külföldi katonai egységeket is várnak a versenyek biztonságának védelmére, de nem az esetleges külső fenyegetés miatt. Ó, nem! Saját polgáraitól fél Párizs, ő tudja, miért: az erőltetett betelepítések következtében pokoli állapotok fenyegetnek.

Mindeközben a második világháború óta nem látott közelségbe kerültek a német katonai egységek az orosz határtól, egyre hangosabb a nyugati kardcsörtetés, talán éppen azért, hogy elnyomja az Európát uraló Észak-Amerika csöndjét, ahogy szép óvatosan kihúzódik a különös ukrajnai háború költségeinek viseléséből, rábízva ezt az őrült és jellemtelen nyugat-európai vezetőkre. Ördögi logika: egy helyenként már infernális állapotokat idéző migrációs káosz közepette egyre nehezebb a békét értelmezni. Hol van béke ott, ahol a hétköznapok békéje már élhetetlen, ahol a belvárost ellepő rendőrök már nem mernek a külső kerületekbe merészkedni, amelyeket már ellepett a kosz és a zűrzavar, amelyekben már csak az állandósult bizonytalanság a biztos?

Az önök kedvenc lapja vette a bátorságot, és megkérdezte az ukrajnai küzdelem ritkán hallott résztvevőjének képviselőjét, Oroszország nagykövetét, hogy országa miképpen látja ezt a bonyolult helyzetet. Tettük ezt azért, mert úgy gondoljuk, sőt bizonyosak vagyunk abban, hogy a vágyott békéhez az út a megértésen át vezet. Megállíthatatlanul tájékoztatnak bennünket a Nyugat álláspontjáról, de a Kelet ritkán kap megszólalási lehetőséget. Hát most megtörtük a csendet.

Hogy miért mertük ezt megtenni? Babits Mihály adott rá fölhatalmazást: „Én nem a győztest énekelem, / nem a nép-gépet, a vak hőst, / kinek minden lépése halál, / tekintetétől ájul a szó, / kéznyomása szolgaság, / hanem azt, aki lesz, akárki, / ki először mondja ki azt a szót, / ki először el meri mondani, / kiáltani, bátor, bátor, / azt a varázsszót, százezerek / várta lélekzetadó szent / embermegváltó, visszaadó, / nemzetmegmentő, kapunyitó, / szabadító drága szót, / hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már! / Aki alszik, aludjon, / aki él az éljen, / a szegény hős pihenjen, / szegény nép reméljen. / Szóljanak a harangok, / szóljon allelujja! / mire jön uj március, / viruljunk ki ujra! / egyik rész a munkára, / másik temetésre / adjon Isten bort, buzát, / bort a feledésre! / Ó béke! béke! / legyen béke már! / Legyen vége már!”

Bár sötétül a horizont és nő a feszültség a világban, hinnünk kell, hogy a békének nincs alternatívája.