Békejel

Az ember sok mindent nem ért. Ez egy ilyen kor. Ma a józan ítélőképességű ember nem érti a felvilágosodott gondolkodást. Amikor Ady, Babits vagy Radnóti háborúellenes költészete kerül szóba, akkor megfigyelhető az úgynevezett pacifista, aki dühös fejekkel látja el a revíziós plakátokat – tévéműsor esetében krákog –, szívecskézi a véres, értelmetlen öldöklést elítélő műveket, s a Hair dallamát fütyörészve veszi ki a mosógépből a békejeles pólót. És létezik az embertípus, aki ma az ukrán háborúból kimaradni szándékozó nézeteket nevetősfejezi, s olvastukkor gúnyosan oktat. S ami a legkülönösebb, hogy ez a két embertípus, ezt a két nézetet hirdető ember gyakran egy és ugyanaz a személy.

Ha tehát egy háború, egy véres öldöklés a bőrünkről szól, a fennmaradásunkról, a nemzeti érdekeinkről, akkor rossz, akkor az nem jó, akkor kell a béke. Ha semmi közünk hozzá, és nincs belőle hasznunk, akkor meg a béke nem jó. Ha visszakapjuk Nagyváradot, nem kell a puska, ha nem kapunk semmit, de fejünkre eshet a bomba és több lesz a gázszámlánk, akkor a puska kell, akkor jó, és erkölcsi hulla, aki ellenzi ezt. Továbbmegyek! Ha egy háborúból nem maradhatunk ki, mert a történelmi helyzet és a geopolitika nem engedi, akkor hirdessük a békét, ha simán kimaradhatunk, akkor a béke nem jó.

Milyen különös elmeállapot két idegen ország csetepatéjából erkölcsi kérdést csinálni, és a nem kellőképp drukkolókat tetemre hívni. Vajon a földszint 2.-ben lakó Horváth úr és az emeleti Manyi néni csörtéjében is ilyen eleven az illető? Ott is azt mondja, hogy Horváth úrnak küldeni kéne egy jobb cipőt, hogy rugdoshassa a Manyi néni ajtaját, és a Manyi néninek adni kéne egy jobb tepsit, amivel hatékonyabban ütheti a Horváth úr fejét?

Milyen kár, hogy megszűnt a Népszabadság! Meg lehetne benne írni, hogy aki nem akar fegyvert küldeni a szovjetek ellen, az szovjetbarát. Mondjuk előtte szólni kéne, hogy az évfolyamszámozást ne a Szabad Néptől számítsák, mert azt a megszűntéig elfelejtették korrigálni.