Benedictus

Mint a keresztény országokban minden évben, idén is kettős ünneppel indította a napok sorát a november. Elsején évezredes hagyomány szerint a szentek összességét, mindenszenteket ünnepeltük, másodikán a halottainkra emlékeztünk. A két nap, noha teológiai szempontból érdemi eltérés van közöttük, természetes módon kapott közös tartalmat, temetőlátogatásra indítva sokunkat.

Ilyenkor az emberek számos módját találják annak, hogy méltóságot adjanak ennek a két különleges napnak. A budapesti Művészetek Palotája például az alkalomhoz illő két zeneműnek, Mozart és Orbán György egy-egy rekviemjének előadásával segített átélni mindazt, amit a két nap jelent. Mozartról mindenki tudja, hogy századszor is fölemelő hallgatni, de akik most találkoztak először Orbán művével, meglepődhettek, hogy a marosvásárhelyi születésű, Kolozsváron tanult, de már Magyarországon élő, Kossuth-díjas zeneszerző milyen hatalmas erejű kompozíciót alkotott az évszázados zenei forma keretei között.

A hallgatóságból bizonyára nem mindenki volt hívő. Valószínű, hogy a hatalmas teremben a hitvalló keresztények aránya nem haladta meg az országos átlagot. Mégis, kiváló igazolása volt ez az este Antall József egyik gondolatának, amely szerint Európában még az ateisták is keresztények. Aki ott volt, mindenki otthon érezhette magát abban a történetben, amelyet a két előadás felidézett, ismerős lehetett számára a Benedictus, a Sanctus, a Kyrie, az Agnus Dei. Otthon volt abban a zenében, amelyhez a hátteret adó kultúrát a keresztény Európa alkotta meg, nem más. Hol vannak az ilyen magasságokig emelkedő zenedarabok, amelyek a muszlim, buddhista, hindu kultúrából sarjadtak? De talán még csak nem is ez a lényeg, hanem hogy Mozart és Orbán és mind a többiek, ez a mi kereszténységben kiteljesedett kultúránk, amelyet őrizni és továbbvinni kötelességünk. Más éljen a maga kultúrájában, de mi hadd mondjuk továbbra is: benedictus qui venit in nomine Domini, áldott, aki jön az Úr nevében!