J. Philippe Rushton

A múlt század elején az amerikai Charles Spearman által felállított hipotézis szerint az, amit a köznyelvben „intelligenciának” nevezünk, egy kivételes, egyetemes és mérhető mentális képesség létezését tükrözi, az úgynevezett g faktorét, amely valamennyi kognitív tevékenységünkben megnyilvánul.

A különböző (verbális, térlátási, logikai-matematikai, emlékezeti stb.) készségteszteken elért eredmények egyértelművé tették, hogy az az egyén, aki valamelyik logikai teszten kitűnik, nemcsak valamennyi logikai tesztet teljesíti kiválóan, hanem képes jó eredményeket elérni a többi kognitív teszt többségében is. A g faktor nem egy módszertani mesterkedés, mert az IQ-teszteken túl olyan objektívebb és újabb mérésekkel is összefüggésben van, mint az agyméret, az agy glükózanyagcsere-szintje (GMT), a stimulusokra való reakcióideje és hasonlók. A legutóbbi viselkedésgenetikai kutatások azt is kimutatták, hogy a kognitív képességeknek biológiai alapjuk van, amely legalább ötven százalékban közrejátszik átörökíthetőségükben. Minderről 1998-as klasszikus művében (The g Factor. The Science of Mental Ability, Praeger, London, 1998.) Arthur R. Jensen amerikai pszichológus ad átfogó ismertetést, aki a steril vitákat gerjesztő és egyébként is többértelmű és pontatlan „intelligencia” kifejezés elvetését javasolja az „általános és sajátos agyi képességek terén mutatkozó egyéni különbségek” javára. Ezután persze majd nyilván a különbségek területe fog vitákat gerjeszteni, mert ha a g faktor egyetemes is, az egyénekben való előfordulása jelentős eltérést mutat. Ideológiai megfontolásból az intelligencia és bizonyos társadalmi magatartások átörökíthetőségének a kérdése napjainkban jórészt tabu téma az emberi-jogista kánon által uralt nyugati kultúrkör országaiban (egyes angolszász országokat kivéve). Vagy nem beszélnek róla, vagy néhány „rasszista” szerző „széllelbélelt” és „áltudományos” hipotéziseként említik. A valóság azonban teljesen ellentétes azzal az ördögi képpel, amelyet a „biológiai korrektség” szektás védelmezői sulykolnak róla. A viselkedésgenetika és az evolúciós pszichológia ugyanis olyan diszciplínák, amelyek az emberi genom megfejtése nyomán szédületes fejlődést mutattak az utóbbi két évtizedben. Stabil támpontot nyújt a témában felhalmozott tudományos ismeretekről Robert Plomin, John C. Defries és Gerald E. McClearn viselkedésgenetikai kézikönyve (Behavioral Genetics, Freeman, New York, 1998.), amelyben a kérdés legkiválóbb szakértői világosan különválasztják és súlyuknak megfelelően értékelik az átöröklés, illetve a környezet szerepét nemcsak az általános intelligencia (cognitive general ability) és a sajátos kognitív képességek, hanem az olyan kényes és érzékeny dolgok tekintetében is, mint a skizofrénia, a személyiségzavarok, a mentális retardáltság és a bűnözés. Következtetéseik csak a dogmatikus szellemeket sérthetik. Közéjük tartozott a négy éve elhunyt amerikai Stephen Jay Gould is, akinek a személyisége és munkássága már életében is szélsőségesen eltérő véleményekre késztette a tudományos élet szereplőit, a halála pedig, ha lehet, még tovább élezte a megítélésében érvényesülő nézetkülönbségeket. Egyesek inspiratív zsenit, mások kókler kompilátort látnak benne. A The Mismesure of Man (A rosszul mért ember) című, 1981-ben megjelent könyve – amely a nyolc évvel később született Wonderful Life (Csodálatos élet) című, de kritikusai által inkább csak Wonderful Liesnak (Csodálatos hazugságok) minősített főműve mellett a legvitatottabb – ugyanis éppen a viselkedésgenetikai és evolúciós pszichológiai kutatások diabolizálását célozta. 1996-os második kiadásának apropóján J. Philipp Rushton, a kanadai Western Ontario Egyetem pszichológiaprofesszora a New York-i National Review 1997. szeptember 15-i számában leleplezte a gouldi csalást. * * * „Stephen Jay Gould elég érdekes helyet foglal el, legalábbis az Atlanti-óceánnak ezen az oldalán. Esszéinek kitűnő minősége miatt a laikusok az evolúció egyik kiváló teoretikusának tekintik. Azok az evolúcióbiológusok viszont, akikkel beszéltem róla, hajlamosak olyasvalakit látni benne, akinek az elméletei olyan zavarosak, hogy alig érdemesek a vitára, de nyilvánosan kritizálni sem célszerű, mert legalább a mi oldalunkon van a kreacionistákkal szemben.” A modern evolúcióelmélet egyik megalapítója, John Maynard Smith ezekkel a szavakkal ítéli meg a Harvard paleontológusát, Stephen Jay Gouldot, a sikeres tudományos népszerűsítőt, a Natural History magazin cikkíróját, a média szupersztárját. A Smith által Gould irányában tanúsított szkepticizmus csaknem általános a kollégái körében. Daniel Dennett Darwin’s Dangerous Idea című, 1995-ben megjelent briliáns munkája egyébként főleg Gould tévedéseire válaszolt. John Alcock, az állati viselkedésről szóló több klasszikus kézikönyv szerzője legutóbb olyan emberként írta le Gouldot, mint „aki állandóan ugyanazokhoz a stílusformákhoz és ugyanazokhoz a vitatechnikákhoz folyamodik, (…) miközben szisztematikusan figyelmen kívül hagyja a szempontjával szembenálló tényeket”. Gould véleményét nagyrészt az magyarázza, hogy nem hajlandó tudomásul venni az emberi lények közötti szisztematikus különbözőségeket, amelyek valószínűleg a törzsfejlődés folyamán alakultak ki. Ez tisztán kiderül a The Mismesure of Man „javított és bővített” új kiadásából is. A könyv, amelynek az első kiadása 250 ezer példányban kelt el, s lefordították tíz idegen nyelvre, és kötelező olvasmány volt majdnem minden egyetemista számára, olyan érzékeny és ellentmondásos kérdéseket tárgyalt, mint az IQ (intelligentia-quotiens), az agyméret, a nemek és fajok közötti különbözőségek. A szerző skrupulusok nélkül manipulálta benne a tényeket. Az új kiadás, amelyet a kiadó „a (Herrnstein és Murray-féle) The Bell Curve konklúzióit megcáfoló elismert klasszikusként” reklámoz, kétségtelenül egy bővített változat, de nehezen mondható róla, hogy „javított” lenne. Ugyanazokat a sértő vádakat veszi át számos, ma már elhunyt kutató ellen, akiknek a munkásságát az időközben közzétett valamennyi cáfolat ellenére becstelenül mutatja be és igyekszik gondosan elrejteni mindazokat az új kutatásokat, amelyek tizenöt éve egymás után megcáfolták azokat a tudományos érveket, amelyekkel előhozakodik. Az agyméretre vonatkozó kutatások valószínűleg a legpusztítóbbak közül valók Gould következtetéseire nézve. Olyannyira, hogy feltehetjük magunknak a kérdést: vajon átaludta a kilencvenes éveket, amelyeket okkal nevezhetünk az „agy évtizedének”? Könyvének első kiadásában Gould azzal vádolta meg a XIX. századi kutatókat, hogy kizárólag abból a célból „zsonglőrködtek” az agyméretekre vonatkozó adatokkal, hogy az észak-európaiakat helyezhessék a civilizáció csúcsára. Szerinte Paul Broca, Francis Galton és Samuel George Morton valamennyien ugyanabban az irányban „manipulálták” a tényeket, és miközben különböző módszereket alkalmaztak, hasonló magnitudókra jutottak. A halottak agyán végzett vizsgálati eredményeit „manipulálva” Broca ily módon ugyanarra a következtetésre jutott, mint Morton a koponyák „túltöltésével”, és Galton az élő emberek fejének „önelégülten” történő mérésével. Márpedig éppen a The Mismesure of Man első kiadása előtt erősítette meg a tudomány állása ezeknek a XIX. századi úttörőknek a munkásságát. Gould például óvakodott jelezni, hogy Leigh Van Valen már 1974-ben pozitív összefüggést állapított meg az agyméret és az intelligencia között. Később a mágneses rezonancia általi képkészítést (MRI) használó és az emberi agy háromdimenziós képének elkészítését lehetővé tévő más kutatások szintén megerősítették az agyméret és az intelligencia közötti pozitív (0,44) korreláció létezését. Sőt mi több, a National Collaborative Perinatal Study eredményei, amelyekről Sarah Broman és kollégái számoltak be, kimutatták, hogy a születéskor mért fejbőség jellemző módon előrevetíti a hétéves gyermek fejbőségét, és ez a két méret lehetővé teszi az IQ előrejelzését is. A legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy a fejbőség és az átlagos IQ a társadalmi osztályok szerint változik, ami azt mutatja, hogy a XIX. századi úttörőknek igazuk volt. Az MRI-re alapozott első tanulmányokat a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején tették közzé olyan szaklapokban, mint az Intelligence vagy az American Journal of Psychiatry. Akkoriban elküldtem ezeket a cikkeket Gouldnak, a véleményét kérve tőle. Egyes kollégáim ugyanezt tették. Gould sohasem válaszolt. Most aztán látjuk, hogy inkább elrejtette ezeket a tényeket az olvasói elől. Valójában könyvének utóbbi kiadásából Gould egész egyszerűen eltüntette azokat az első kiadásban még benne lévő részeket, amelyek az agyméret és az IQ közötti kapcsolatra vonatkoztak. 1981-ben nem habozott kigúnyolni azt az Arthur Jensent, aki a Bias in Mental Testingben az agyméret és az IQ 0,30-as korrelációjáról beszélt. Ma ez a passzus ugyancsak eltűnt, de Gould semmiféle magyarázatot nem ad erre vonatkozóan. Ebből arra lehet következtetni, hogy amikor Gould elolvasta könyvének Jensen által készített recenzióját (amelyről említést tesz), rájött, hogy a Jensen által jelzett korreláció Van Valen 1974-es cikkén alapult, tehát többé már nem volt lehetősége arra, hogy Jensen „kitalációjaként” utasítsa el azt, és mivel az ezen a területen végzett új kutatások miatt teljesen diszkreditálódott volna, ha a második kiadásba is átvette volna ezeket a részeket, inkább eltüntette őket. Ésszerű azt várni, hogy az agyméret és a kognitív képesség között kapcsolat van? A válasz: igen. 1987-ben H. Haug 0,479-es korrelációt talált a kortikális neuronok száma és az emberi agyméret között. Gould viszont „triviálisnak” tekinti az agy méretében levő minden különbséget. Azonban egy 2,5 köbcentiméternyi különbség az agyméretben a kortikális neuronok millióit és a szinapszisok tízmillióit érintő igen kevéssé triviális különbségben nyilvánul meg, ami a mentális aktivitás és kapacitás nagyon jelentős különbségét képviseli. Nyilvánvaló azonban, hogy manapság egyrészt az agyméret és az IQ, másrészt a nem és a faj közötti kapcsolatok okozzák a legtöbb nyugtalanságot. Egyesek egészen odáig is elmennek, hogy azt javasolják: ezen a területen minden kutatást vagy vitát tekintsenek társadalmilag tabunak, ami szemben állna a tudományos kutatás minden hagyományával. Valójában ami biztos, az az, hogy amennyiben ilyen kutatások szükségesek, akkor azokat amilyen skrupulózus, olyan pontos módon kell végrehajtani. De erre Gould ismét csak nem képes. Broca korszaka (1861) óta soha senki nem vonta kétségbe, hogy abszolút méretkülönbség létezik a férfiak és a nők agya között. Gould mégis azt állítja, hogy a nemek közötti ezen különbség eltűnik, amikor a vizsgált egyének testmérete közötti különbséghez kapcsoljuk azt. A valóságban azonban, amikor kiküszöböli a kor és a méret együttes hatását az eredményekre, csak egyharmaddal sikerül csökkentenie a nemek közötti különbséget, minekutána kijelenti, hogy számításba véve a korra és a méretre vonatkozó bizonyos számú kiegészítő paramétert, amely paramétereket egyébként nem nevezi meg, a kérdéses különbség teljesen eltűnik. 1992-ben David Ankney kétségbe vonta Gould állításait. Miután átvizsgálta 1261 amerikai felnőtt boncolási adatait, felfedezte, hogy a férfiak agya nehezebb, mint a nőké, akármilyenek is legyenek a kort vagy a testméretet érintő korrekciók. Kutatásai, amelyeket megerősített az általam az amerikai hadsereg 6325 tagján végzett 1992-es vizsgálat, lehetővé teszik, hogy a két nem közötti agytérfogatbeli különbség csupán 30 százalékát tulajdonítsuk a testméretbeli különbségeknek. Igaz, hogy az agyméretre vonatkozó kutatásoknak van egy paradox aspektusuk. A nőknek arányaiban véve kisebb agyuk van, mint a férfiaknak, de látszólag ugyanazokat az eredményeket produkálják az intelligenciateszteken. Ankney úgy véli, hogy a két nem agya között megfigyelt különbséget az a tény magyarázhatja, hogy azok az intellektuális képességek, amelyekben a férfiak a legjobb eredményeiket érik el, adott esetben a matematikai és a térre vonatkozó képességek, olyan képességek, amelyek több „agyi erőt” követelnek meg, mint a verbális képességek. Más szerzők azt gondolják, hogy a férfiak átlagos intelligenciaszintje valamivel magasabb, mint a nőké. Ismét mások úgy vélekednek, hogy az agyméretbeli különbözőségeknek egész egyszerűen semmi közük sincs a kognitív kapacitásokhoz, hanem sokkal inkább a férfiak nagyobb izomtömegével kapcsolatosak, és azzal a móddal, ahogyan a mozdulataikat kell koordinálniuk például egy tárgy elkapásakor vagy eldobásakor. Gould azt is állítja, hogy az agy súlya egyáltalán nem változik a faj függvényében. Mint 1981-ben, könyve második kiadásában is megismétli, hogy Samuel George Morton (a XIX. századi amerikai kutatás egyik óriása) „öntudatlanul” megváltoztatta az agyméretre vonatkozó eredményeit, hogy kimutassa a fehérek felsőbbrendűségét. Márpedig tudnia kellene, hogy John S. Michael a Current Anthropologyban 1988-ban megjelentette a Morton munkásságára vonatkozó részletes beszámolóját, amelyben csak nagyon kevés tévedést tudott felfedezni (és egyébként nem a Gould által célzott irányban). Michael ugyanakkor számos tévedést fedezett fel Gould könyvében. Egyik könyvemben, amelyet Gould nem idéz, a magam részéről kimutattam, hogy az agy mérete szisztematikusan változik a faj függvényében – de ez a változás egyáltalán nem a fehérek előnyére történik. Átlagosan ugyanis az ázsiaiaknak van a legnagyobb agyuk: 2,5 köbcentiméterrel nagyobb, mint a fehéreké, és 7,5 köbcentiméterrel nagyobb, mint a feketéké. Ezeket az eredményeket több ízben is megerősítették 1980 óta, éspedig minden rendelkezésre álló technika által. Megfelelnek azoknak az IQ-teszteredményeknek, amelyeket ma mindenhol elfogadnak: az Egyesült Államokban a feketék átlagos IQ-szintje 85, a latinóké 89, a fehéreké 103, az ázsiaiaké 106 és a zsidóké 115. Természetesen az a kérdés, hogy vajon ezek a különbségek genetikai befolyás vagy környezeti hatás eredményeként alakultak-e ki – és megfelelő eszközökkel lehet-e és milyen mértékben rajtuk változtatni -, továbbra is vitatott marad. Gould azonban nem elégszik meg azzal, hogy elhallgat tényeket. Könyvének „új” kiadásába átvesz számos olyan sértő vádat, amelyeket 1981 óta már sokan megcáfoltak. Továbbra is ócsárolja például Sir Francis Galtont, a „viktoriánus korszak excentrikus ütődöttjeként” mutatva be, amely formulát a Cambridge-i Egyetem statisztikusa, A. W. F. Edwards 1983-ban a London Review of Booksban joggal minősített „tökéletesen tendenciózus portrénak”. Edwards egyébként megjegyzi, hogy könyvében Gould állandóan a korreláció, a többszörös regreszszió, a főkomponensek analízise, a faktoriális analízis stb. fogalmaira hivatkozik, de teljesen elfelejti jelezni olvasóinak, hogy mindezeknek a statisztikai módszereknek éppen Galton volt az úttörője – és hogy az emberi intelligencia mérésére használta azokat. (Folytatjuk)