Birodalmak temetője

Afganisztánt a brit sajtó nevezte el a „birodalmak temetőjének”, még a XX. század elején, miután nyolcvanéves, elhúzódó konfliktust követően a Brit Birodalom végleg feladta annak reményét, hogy legyűrje a hegyvidéki ország ellenállását, és csapatai kivonása mellett döntött. Ez is jelzi, hogy már 1919-ben sokaknak feltűnt, hogy a leghatalmasabb birodalmak sem bírnak az afgánokkal.

Nagy Sándor súlyos sebesülést kapott, mikor az ország határát jelző Haibár-hágón túlra merészkedett, és a mogulok sem tudták igába hajtani az afgánokat, akik a késői mongol birodalom idején kizárólag névleg ismerték el annak fennhatóságát.

A múlt század második felében a Szovjetunió elhibázott hódítási kísérlete tovább erősítette a mítoszt, amely az országot övezi. E hónap végén azonban már az USA-n van a sor, hogy húszévnyi háború után kivonuljon a közép-ázsiai országból. Itt az ideje tehát mérleget vonni a legutóbbi kudarcba fulladt birodalmi kaland kapcsán.

Mit állítanak az amerikaiak?

Az Egyesült Államok természetesen nem ismeri el a vereséget, ugyanis a Biden-kormányzat álláspontja szerint 2001-ben, a háború megindításakor az USA-nak kettős célja volt: az al-Kaida szunnita terrorszervezet kiűzése Afganisztánból, valamint hogy vezérét, Oszama bin Ladent felelősségre vonják a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokért. Van némi igazság abban, amit Washington állít, hiszen az elmúlt két évtizedben az al-Kaida valóban jelentősen meggyengült, korábbi afgán szövetségeseik, a tálibok is ellenük fordultak – mint ahogy jelentős fenntartásokkal kezelik a többi szunnita radikális szervezetet is. Az Iszlám Állam afganisztáni törekvései ellen például maguk is fegyverrel harcolnak. Bin Ladent végül egy amerikai különleges hadművelet során sikerült likvidálni. Igaz, ez utóbbi már pakisztáni felségterületen történt, ráadásul mindössze tíz évvel ezelőtt. Joggal merül fel tehát a kérdés, miért tartott ennyi ideig, hogy az amerikaiak rászánják magukat a kivonulásra, ha állítólagos céljaikat már rég elérték?

Joe Biden nem volt egészen őszinte az amerikai célokkal kapcsolatban, amikor idén áprilisban bejelentette a teljes kivonulást. Az „országépítés” – tehát a közép-ázsiai állam politikai struktúrájának és kultúrájának jelentős átalakítása, demokratizálása – folyamatosan jelen volt az USA nyilvánosan is vállalt céljai között, arról nem is beszélve, hogy az egymást követő amerikai adminisztrációknak eszük ágában sem átengedni az ország fölötti uralmat annak a Talibánnak, amelynek hatalmát ők maguk döntötték meg 2001-ben.

Az azonban már most kijelenthető, hogy a demokráciaexport kudarcba fulladt, és Afganisztán nem csatlakozik a demokratikus államok sorához, ahogy az is, hogy amerikai szövetséges sem lesz belőle. Az is tény, hogy az amerikai kivonulást hosszas tárgyalások előzték meg, épp azokkal a tálibokkal, akiket az USA – nem alaptalanul – szélsőséges és barbár terroristáknak tart.

Mi a kaland háttere?

Amennyiben nem hisszük el Washingtonnak, hogy a két évtizedes afganisztáni szerepvállalás során végig a merő jó szándék vezérelte, vagyis az, hogy a közép-ázsiai országból prosperáló, békés, modern államot faragjanak, akkor vajon mi késztethette az amerikai kormányzatok egész sorát arra, hogy az adódollárokat és katonáik testi épségét nem kímélve folytassák az idővel egyre reménytelenebb tengerentúli kalandot? Ne kérdőjelezzük meg, hogy 2001-ben az amerikaiak még valóban a szeptember 11-ei terrortámadást kívánták megtorolni, ám idővel ez a motiváció egyre kevésbé vált hihetővé.

Hogy megértsük, mi vezérelhette az USA-t, a geopolitikai realizmust hívjuk segítségül. E megközelítés elveti az ideológiai szempontokat, és nem hisz az államok „jó szándékában”. A realizmus szerint a nagyhatalmak tevékenysége a hatalmi egyensúly alakulásának függvénye, és lépéseiket a jól felfogott nemzeti érdek határozza meg. Az ázsiai kontinenst tekintve az USA egy külső nagyhatalom szerepét játssza, melynek racionális célja az, hogy meggátolja egy kontinentális szuperhatalom – más szóval: hegemón – felemelkedését.

Ha pillantásunkat a térképre vetjük, láthatjuk, hogy Afganisztán stratégiai szempontból igen fontos helyet foglal el Ázsia szívében: határos Iránnal és Kínával, valamint azokkal a volt szovjet tagköztársaságokkal is, ahol jelentős orosz befolyással kellett számolni. Déli szomszédja, Pakisztán is fontos szerepet játszik az ázsiai politikában. Emellett India sincs messze. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy Washington kitüntetett szerepet szánt a közép-ázsiai országnak abban, hogy rajta keresztül befolyásolja az erőegyensúly alakulását a kontinensen. Akkor viszont adódik a kérdés, hogy mi változott meg az elmúlt időszakban, ami a kivonulást most teszi indokolttá?

A válasz viszonylag egyszerű: Kína olyan előnyre tett szert a térségben, aminek köszönhetően lényegében bekerítette az amerikaiak afgán enklávéját: Pakisztán az USA szövetségeséből Kína-barát országgá vált, továbbá a közép-ázsiai volt szovjet tagországokban is Peking akarata érvényesül inkább, mintsem Moszkváé. Ezen új fejlemények az amerikai jelenlétet tarthatatlanná és értelmetlenné tették: Afganisztánt immár nem lehet Kína gyengítésére használni, mivel túlontúl kiszolgáltatott lett.

Mi jön a kivonulás után?

Washington és Kabul is azt hirdeti, hogy a jelenlegi afgán rezsim képes lesz fennmaradni amerikai segítség nélkül is, ám a valóságban igen kevés rá az esély. Nap mint nap érkeznek hírek a Talibán térnyeréséről, illetve arról, hogy folyamatosak a megtorlások azokkal az afgánokkal szemben, akik együttműködtek az USA-val és szövetségeseivel. Ezeket a személyeket a tálibok kollaboránsnak tartják, és ennek megfelelően halállal büntetik. Az USA 1973-as kivonulása után két évre volt szükség ahhoz, hogy Észak-Vietnám elfoglalja Dél-Vietnám fővárosát, Saigont (ma: Ho Si Minh-város). Ehhez képest ne legyünk meglepve, ha Kabul még az év vége előtt elesik. A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a tálibok gyorsan visszaszerzik az ellenőrzést az ország felett, melyet 2001-ig ők irányítottak.

A jelenlegi erőviszonyok alapján kevésbé valószínű, de nem kizárt, hogy a tálib villámháború nem jár sikerrel. Ez esetben elhúzódó afgán polgárháborúra, illetve a feudális töredezettség hosszan tartó időszakára kell számítani. E forgatókönyvben is a Talibán fogja alkotni a legjelentősebb erőközpontot, de lehetnek olyan hadurak, akik az ország bizonyos területeit ellenőrizve, esetleg külső segítséggel vagy egymással összefogva gátat tudnak vetni a tálibok ambícióinak.

Washington minden bizonnyal arra számít, hogy Kína mindkét forgatókönyv esetén beavatkozásra kényszerülhet. Az elhúzódó polgárháború a káosz és a biztonsági kockázatok forrásává tenné Afganisztánt, valamint életben tartaná, sőt növelné az ország heroinexportját, mivel a drog jelentős bevételekhez juttatná a hadurakat. A totális tálib győzelem pedig a radikális iszlám erős bázisát hozná létre a kínai Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület szomszédságában, ahol Pekingnek már amúgy is meggyűlt a baja a muszlim ujgur kisebbséggel.

Mindez Kína számára szinte elkerülhetetlenné tenne egy afganisztáni fellépést. Az USA számítása szerint a „birodalmak temetője” hamarosan újabb skalpot követelhet magának. Mégis furcsa lenne, ha Kína nem tanult volna elődei hibájából – persze 2001-ben sokan lepődtek meg azon, hogy Amerika sem vonta le megfelelően a tanulságokat.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.