Bosznia ürügyén

Szarajevóban jártam. Negyedszer látogattam el Bosznia-Hercegovina fővárosába. Lassan három évtizede, hogy befejeződött a délszláv háború egyik legvéresebb fejezete, a szarajevói ostrom, és ha nem tudnánk, hogy mi zajlott itt, talán el sem hinnénk, hogy ebben a békés, szépen fejlődő városban hullahegyek torlaszolták el az utakat.

Szarajevó már akkor multikulturális város volt, amikor a kifejezést még hírből sem ismerték. Negyedórás sétával századokat járhatunk be az óvárosban: a Baščaršija bazár törökös kávézói az oszmán-török múltat idézik, a szocreál kockaépületek a jugoszláv időket. Kőhajításnyira egymástól világvallások szent helyei, katolikus templom, pravoszláv templom, mecset és zsinagóga jelzi, hogy normális időkben az emberek nemcsak együtt tudnak élni, de a végső kérdésekben is keresik a másik felé vezető utat. Ez Szarajevó: látóhatáron belül az igazság különféle dia­lektusai bukkannak elő.

Aztán van egy másik Szarajevó. A fiktív állam mögé rejtőzött valóság. A szomorú tény, hogy ha a nemzetközi erők nem lennének itt, akár holnap egymásnak esnének a felek. Autóba száll az ember, elindul a közeli vendéglőbe, hogy találkozzon interjúalanyával. Igen ám, csakhogy Szarajevó után pár perccel már egy másik közigazgatási egységben jár, a Boszniai Szerb Köztársaságban. Hogy magunk mögött hagytuk a bosnyák–horvát föderációt, csak abból derül ki, hogy feltűnnek az agancsos szerb sör, a Jelen reklámjai, a közlekedési táblákon pedig felülre kerül a cirill felirat.

Annak idején Daytonban nem úgy osztották fel Bosznia-Hercegovinát, ahogyan fel kellett volna osztani. Pedig a rideg tények, a számarányok és az etnikai elrendezés szerint az egy ország már akkor is három volt. A mai Boszniai Szerb Köztársaságot Szerbiának kellett volna adni, Hercegovinát Horvátországnak, Szarajevó központtal pedig megszülethetett volna a muszlim Bosznia. Ehelyett nemzetközi akarattal egybeterelték az egymással háborúzó három nemzetet, és harminc éve békefenntartással fedik el a nagyhatalmi játszma részleteit. Hiszen ugyanarról van szó, mint százhúsz-száznegyven évvel ezelőtt: Bosznia-Herce­govina elsőrangú terepe, összeütközési pontja a különböző érdekeknek, ezért kell okkupálni, annektálni vagy éppen kényszerrel egyben tartani. Napnál világosabb, hogy ebben a játszmában az amerikaiak diktálnak. A nagyobb Szerbia befolyásosabb Oroszországot jelentene, nem globális érdek a Hercegovinával megnagyobbodott Horvátország sem, a magára hagyott muszlim Bosznia pedig teret engedhet az iszlám fundamentalizmusnak. Így aztán marad a mese az egybetartozásról. Amerikai think thankek­ből magyarázzák meg a soknemzetiségű, évszázadok óta egymás mellett élő, de egymásnak ugrasztott, egymás kárára kijátszott szerbeknek, horvátoknak, musz­limoknak, miért jó az, ami nem jó, és miért tartozzanak egy államhoz, amikor de facto háromhoz tartoznak.

A város tudati mélyrétegeiben pontosan az történik, ami a felszínen: a szépen felújított házak falain itt-ott átütnek a golyónyomok. Merthogy itt nem is olyan régen háború dúlt. Az emberek mégis derűsek, nyugodtak. Reggel megtelnek a kávéházak, nyugdíjasok isszák a kávét, tereferélnek az árnyékban. Szarajevó a fiatalok városa is, nemcsak a tanévben, amikor az egyetemisták valósággal elárasztják, de ilyenkor, nyáron is. Lehet, hogy a statisztikák szerint egy egész nemzedék vette a sátorfáját, hogy külföldön boldoguljon, de itt, a városban sétálgatva ebből semmi nem látszik.

Ahogyan jövünk-megyünk, intézzük a dolgainkat, és egyre több helyivel beszélgetünk múltról, jelenről, jövőről, váratlanul meglegyint minket a bizonyosság, hogy az embert ösztönei mindig jó irányba terelik, ha önmaga ura lehet. Mindössze arra van szüksége, hogy szabadon rendelkezzen a saját sorsa felől, hogy ne mások mondják meg, mit gondoljon magáról. Helyére szorítottsága ellenére Bosznia a lelki szabadság földje, mert az életformát, a nyelvet, a helyi kultúrát ápolják és továbbörökítik az itt élők. Egyetlen kivétel akad többnapos itt-tartózkodásunk alatt, amikor a külvilág, a durva, buta és erőszakos Nyugat betör az életünkbe: amikor a villamosról megpillantjuk az amerikai nagykövetséget. Ahol bizony a csillagos-sávos lobogó mellé kitették a szivárványosat is, pontosan eligazítva mindenkit arra nézve, hogy a világ vezető nagyhatalma perverziótól csöpögő töltettel látja el kulturális hordozórakétáit.

Nekik erre tellett. A rómaiak legalább utakat építették, és elterjesztették a görög–latin kultúrát a megszállt területeken. Ezek meg azt mondják, hogy Boszniának el kell jutnia az intézményes perverzió szeretetéig.

Francokat jut el. Hamarabb vége lesz az Egyesült Államoknak, hamarabb szántják be a Pentagont és a Capitoliumot, mint hogy a boszniai embereket szexuális vagy közérzületi értelemben móresre tanítsák. Ha nyugatra tekintünk, egy valaha nagyra nőtt, erőtől duzzadó, de mára kifulladt civilizáció utolsó vonaglásait szemléljük. Minden, ami arra zajlik, átmeneti jelenség, hiszen az idiotizmus nem győzhet a végén. Persze, nehéz kivárni a tisztító vihart. Nem vagyunk mi csodadoktorok, inkább húzódjunk vissza hagyományaink belső udvarára, ahogyan annak idején Németh László javasolta. Ezért csak legyintünk a szivárványos zászlóra, és inkább elmegyünk a Dženita vendéglőbe, ahol néhány éve szármaválogatást kértünk, most pedig újabb oszmán-török ihletettségű ételek után kutatunk. Ennek van értelme, a siránkozásnak, óbégatásnak nincs. Odafenn az égen bárányfelhők kergetik egymást. Amelyik az imént felettünk volt, kisvártatva már messze jár. Mi a fontos? Az ember boldogságra született, és a szarajevói negyven fokban, diós baklava, erős török kávé társaságában megsejtünk valamit a végső titkokból.