Brexitkrónikák

Január 31-én éjfélkor az Egyesült Királyság elhagyta az Európai Uniót, ezzel pedig mérföldkőhöz érkezett az a folyamat, mely majdnem tíz évvel ezelőtt indult Londonban. Most nyilván sokan felkapják a fejüket, mondván, a brexitnépszavazás 2016 júniusában volt, tehát sehogy sem jön ki az egy évtized. Az események azonban már jóval a népszavazás előtt kényszerpályára álltak.

Hogy pontosan mikor, az persze vita tárgya lehet; véleményem szerint a fordulópontot a 2010. tavaszi választások jelentették, amikor a David Cameron által vezetett tory párt megnyerte a választást, ám bekövetkezett az, amire kevesen számítottak: a koalíciókényszer. A modern kori brit történelemben nehezen találunk példát hasonlóra, talán összesen egyszer ha előfordult, hogy a kétpárti demokráciák prototípusában valamelyik nagy párt ne tudott volna önállóan kormányt alakítani. Cameron pedig – évtizedes távlatból szemlélve mindenképpen – rossz döntést hozott: koalícióra lépett a liberális demokratákkal. Eddigre persze a konzervatív pártnak is nevezett toryk már régen nem a Churchill– vagy Thatcher-féle „klasszikus” konzervatív értékek alapján politizáltak, Cameron pedig pártja jövője elé helyezte saját miniszterelnöki ambícióit, és megalakította a „Tory–Lib Dem” kormányt (mely három évvel később például legalizálta az azonos nemű párok házasságát).

Innentől kezdődött az a lejtmenet, amely odáig vezetett, hogy a saját pártján belül is támadott, népszerűségét fokozatosan elvesztő Cameron 2013 januárjában bejelentette, amennyiben megnyerik a következő választást, népszavazást tartanak az EU-tagságról. Kétségbeesett lépés volt ez, és teljesen biztosak lehetünk benne, hogy a bejelentéskor Cameron egyáltalán nem számolt azzal az eshetőséggel, hogy az általa elindított folyamat végén az ország valóban kilép az EU-ból. A dolgok akkor kezdtek komolyra fordulni, mikor 2015 májusában a tory párt mindenki hatalmas meglepetésére megnyerte a parlamenti választásokat, ráadásul éppen hogy csak, de abszolút többséget szerezve. Csendben jegyezzük meg, hogy a harmadik legtöbb szavazatot kapó Függetlenségi Párt (UKIP) mindössze egyetlen mandátumot szerzett, a brit választási rendszer mégsem volt téma az Európai Parlamentben, és a különböző nemzetközi szervezetek sem kiáltották a demokrácia halálát. Pedig a UKIP 12,5 százalékos eredménnyel érte el az egyetlen mandátumot – ami utólag sikerként értékelendő –, a Skót Nemzeti Párt pedig 4,5 százalékkal 56 mandátumot szerzett.

De vissza Cameronhoz, aki a választások estéjén eldöntötte, hogy beírja magát a történelemkönyvekbe. Nem úgy, hogy kivezeti országát az EU-ból, hanem úgy, mint Thatcher, aki az addiginál kedvezőbb feltételeket harcolt ki az EU-tól. Ezért az ismét megválasztott miniszterelnök bejelentette: lesz népszavazás, de előtte tárgyal az új feltételekről. És így is tett: nemcsak az unió vezetőivel találkozott, de az összes tagállam képviselőjével is. Persze ezek leginkább protokoll-látogatások voltak, elsődleges céljuk, hogy Cameron kompetens vezetőként tűnjön fel; érdemi eredményt nem hoztak.

Az EU vezetőinek így is elegük lett már a britekből, akik hagyományosan kerékkötői voltak a nagyívű politikai unióról szóló álmaiknak. Azért bizonyos engedményeket még így is tettek: Cameron például felmentést harcolt ki az „ever closer union” (folyamatosan mélyülő együttműködés) klauzulája alól. Ezek azonban elégtelennek bizonyultak, az egyébként nagyon profi PR-gépezet sem tudta elhitetni az emberekkel, hogy így már megéri tagnak lenni.

A népszavazás váratlan eredménye után aztán Cameron lemondott, ezzel valóban beírva magát a történelemkönyvekbe, bár egyáltalán nem úgy, ahogy eredetileg tervezte. A miniszterelnöki székbe jobb híján Theresa May került, akit a tapasztalt és kíméletlen uniós tárgyalók úgy faltak fel, mint éhes farkas az újszülött bárányt. Ráadásul otthon is egyre forróbb lett lába alatt a talaj, miután belemanőverezte magát egy olyan előre hozott választásba, amely végzetesen meggyengítette az addig sem túlságosan erős pozícióit. A zűrzavar és káosz folytatódott, az EU vezetői pedig röhögtek a markukba, tudván, hogy az Egyesült Királyság szenvedése intő példa lesz minden tagállamnak, amely a távozást fontolgatja.

Aztán jött Boris Johnson, és minden megváltozott. A tény, hogy a liberális média sohasem látott erővel támadta az új miniszterelnököt, már pozitív előjel volt, de az újabb előre hozott választás eredménye még így is mindenkit meglepett. „BoJo” stabil többséget szerzett, amivel háta mögött végre valóban véghez vihette a brexitet.

Így jutottunk el napjainkig, amikor a véleményformálók egyik fele (diadal)ittas mámorban várja az EU nélküli kánaánt, a másik fele pedig apokalipszist vizionálva az emigrációt tervezi, vagy abban reménykedik, hogy valamilyen jogi trükkel semmissé tehető majd az egész folyamat.

Hogy melyik tábornak volt igaza, azt csak az idő dönti majd el. Az azonban biztos, hogy örömre egyelőre semmi ok. A britek továbbra is fizetnek, teljesítik a kötelezettségeiket, de jogokat nem gyakorolnak. Egyelőre tehát rosszabb helyzetben vannak, mint a kilépés előtt. Ez legalább egy évig így marad, addig ki kellene találni, amit az elmúlt négy évben nem sikerült: pontosan milyen legyen a független Egyesült Királyság és a britek nélküli EU viszonya?

Az EU továbbra sem ajánlhat túl jó feltételeket, a britek pedig továbbra sem mehetnek bele megalázó alkuba. Derűs kép, ugye? Pedig a helyzet még ennél is rosszabb: Skócia függetlenedési törekvései újra lángra kaptak, és az ír határvita megoldása sem látszik. Közben pedig Johnsonnak meg kellene győzni az újraválasztásával elfoglalt Trumpot, hogy vesse latba tekintélyét a tárgyalások megolajozása végett, valamint kössön – akár az amerikai érdekeket sértő módon is – kedvező feltételekkel szabadkereskedelmi megállapodást az Egyesült Királysággal. Szép feladat. Közben pedig sok eurokrata a markát dörzsöli, és minden eddiginél közelebb érzi az Európai Egyesült Államok kikiáltását. A nyertes személye tehát továbbra sem dőlt el, de egyelőre úgy néz ki, vesztes annál több van.