De miért is?

Leginkább erre kellett válaszolnia a Brexit-pártiaknak Nagy-Britanniában, amikor arra biztatták az Egyesült Királyság brit szigeteit, hogy szavazzanak az EU-tól való elszakadás mellett. És ez a kérdés nem válaszolható meg 2016. februárja óta csak szokásos lózungokkal, hogy „mert Európa a független nemzetek Európája”, vagy hogy „miért fizessenek a nagyok a kicsik felzárkózására?”, vagy a szokásos kezdetű mondatokkal, miszerint „Brüsszel ne szóljon bele abba, hogy…!”

Leginkább azért nem jöhetnek ezekkel a bevett EU-ellenes panelekkel a brit Brexit-pártiak, mert David Cameron miniszterelnök a február második felében tartott EU-csúcson mindent elért, ami semlegesíti ezeket az érveket, és Nagy-Britannia igazából úgy maradhatott EU-tag, hogy szinte minden lényeges EU-s integrációs cél alól kivonta magát, miközben az összes gazdasági és belső, szuverén függetlenségi céljait korlátlanul elfogadtatta Brüsszellel.
A február 19-i EU-csúcson az EU-tagállamok vezetői egyhangúlag hozzájárultak ahhoz a Nagy-Britannia uniós szerepvállalását újragondoló megállapodáshoz, amelynek lényegét Cameron így összegezte: „Soha nem szerettük a politikai uniót, soha nem akartuk, és ma véglegesen kimetszettük belőle Nagy-Britanniát.” Ultimátum jellegű követeléseinek pedig mindegyikét elfogadták.

Nézzük, hogy mit is!

1. Írásba adta az EU, hogy az alapszerződés egyik legfontosabb mondata, miszerint az EU célja a tagállamok „egyre szorosabb uniója”, nem vonatkozik Nagy-Britanniára. Vagyis a briteknek nem feladatuk február 19-től, hogy az unió egységén munkálkodjanak, és szuverén céljaikat deklaráltan nem kell háttérbe szorítsák, ha az ütközik az uniós érdekkel.

2. Nagy-Britannia megkapta a jogot, hogy az EU-s miniszterek tanácsánál „fellebbezzen” a brit gazdaságot esetleg hátrányosan érintő döntések ellen, amelyeket az eurózóna vezetői a brit döntéshozók nélkül hoznak. Vagyis a Nagy-Britannia szó szerint ellentmondhat a trojkának, ha gazdasági érdeke úgy kívánja.

3. Elfogadták az európai döntéshozók a külföldieknek járó támogatások ideiglenes befagyasztását is. A megállapodás értelmében Nagy-Britannia egyszeri, hét évig tartó időszakban visszatarthatja az uniós munkavállalóknak járó bérkiegészítő juttatásokat, ha be tudja bizonyítani az Európai Bizottságnál, hogy az uniós munkavállalók tömege kivételes nyomás alá helyezi a szociális ellátórendszerét. Vagyis egy másik, az EU-polgárok közötti egyenlőség alapeszméjét is sutba dobatott Cameron Brüsszelben, és naná, hogy simán fogja igazolni, hogy a sok idegen potyautas munkavállaló „kivételes nyomás alá helyezi a szociális ellátórendszert”.

4. Cameron elérte azt is, hogy a britek nem fogják eltartani más nemzetek gyermekeit csak azért, mert a szülők a Brit-szigeteken dolgoznak. A brit kormány ezzel véget vetett annak az „european citizenship” szemléletnek, amelynek családtámogatási rendszere lehetővé tette, hogy a Nagy-Britanniában élő szülők otthon maradt gyermekeik után is igényelhették a brit családi pótlék teljes összegét. Cameron a támogatás összegét hozzáigazíttatta – magyarul csökkentette – annak az országnak a kereseti viszonyaihoz, ahol a gyerekek laknak. Ha lengyelek, akkor a lengyelországi családtámogatási összeget kapják, ha bolgárok, akkor a bulgáriai összeget. És bizony a gazdag országok közül kettő kapcsolt is rögtön, így Németország és Dánia azonnal jelezte, hogy ők is ugyanígy járnak majd el a jövőben, sőt ezt ezután minden gazdag országnak jogában áll majd megtenni a távollévő gyermeket szociális kullancsként magukkal húzó családdal szemben.

5. Kimondták azt is, hogy Nagy-Britanniának nem lesz soha eurója, vagyis pénzügyi szuverenitását immár deklaráltan is kizárólagosan a nemzeti felségelv alapján szervezi a jövőben az eurótól függetlenül.

6. Végezetül deklarálták, hogy Nagy-Britannia nem lesz soha semmilyen nemzetek feletti szuperállam része, hanem mindig megmarad annak, ami volt: szuverén, nemzeti nagyhatalomnak.

Vagyis Cameron most nyugodt szívvel tudta azt mondani a június 23-i népszavazáson részt vevőknek, hogy bizony a 2016. február 19-i EU-csúcs után a briteknek csak előnyt jelent az unió! Minden kereskedelmi hasznát szedheti, de nem kell vele szinte semmi más területen szolidárisnak vagy integráltnak lennie. Ennek megfelelően Cameron keményen kampányolt is a bennmaradás mellett. A február 19. és június 23. közötti álláspontjának lényegét, vagyis a kampányban képviselt álláspontját jól tükrözte a szavazás előtti utolsó héten adott interjúja a Sunday Timesnak. A vasárnapi tekintélyes brit konzervatív lapnak kifejtette, hogy bizony a népszavazás „point no return back” a britek számára, vagyis olyan pont, ahonnan már nem lehetne visszafordulni soha többé Brüsszel irányába. „Ha valaki kiugrik egy repülőgépből, akkor oda már nem tud visszakapaszkodni” – fogalmazott a brit miniszterelnök.
David Cameron szerint azért sem lenne lehetséges a visszatérés az EU-ba, mert ha a brit kormány a kilépés után ezt kezdeményezné, akkor Nagy-Britanniának kötelezettséget kellene vállalnia arra is, hogy csatlakozik az euróövezethez és a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezethez, emellett le kellene mondania az uniótól járó egyedi visszatérítéséről. Vagyis azon pontok vonatkoznának újra rá, amelyektől februárban sikeresen megszabadult az uniós vezetők megzsarolásával.

Cameron elsorolta a már általunk is említett érveit, amiért Nagy-Britanniának már bőven érdemes bennmaradnia az EU-ban a számára biztosított egyéni engedmények alapján. Nem kötelező belépnie sem a valutaunióba, sem a schengeni csoportba, valamint jár neki a semelyik másik tagállamra nem vonatkozó egyedi visszatérítés minden egyes EU-s költségvetési időszakban. (Ezt az uniós társállamokban rendkívül népszerűtlen visszatérítést még Margaret Thatcher konzervatív párti miniszterelnök harcolta ki 1984-ben, egyebek mellett azzal az érvvel, hogy London az akkori közösség nagy agrártermelő tagországaihoz képest aránytalanul kevés mezőgazdasági támogatást kapott, de ez azóta is meglévő privilégiuma a briteknek.)

Cameron a The Sunday Timesnak adott interjúban kitért a Brexit mellett érvelőkre is, és gyakorlatilag hazugságok terjesztésével vádolta a kilépésért kampányoló, egyébként tőle korántsem távol álló két jelentős politikust, Michael Gove igazságügyi minisztert és Boris Johnson volt londoni polgármestert. A kormányfő szerint Gove és Johnson, akik egyébként furcsa mód mindketten a Cameron vezette kormányzó Konzervatív Párt és a kabinet tagjai, ugyanis három érvvel álltak ki a kilépés mellett. Az egyik, hogy álláspontjuk szerint Törökország hamarosan csatlakozik az EU-hoz, a másik, hogy Nagy-Britannia heti 350 millió fontot fizet be az uniós költségvetésbe, és a harmadik az, hogy az EU saját hadsereg létrehozására készül, amelyhez Nagy-Britanniának csatlakoznia kell majd.

Persze mindez csak azt mutatja, hogy egy nemzeti ügyet hogyan kell és lehet fejlett demokráciákban kezelni. (Képzeljük csak el, hogy mondjuk a kvótanépszavazás kapcsán, amitől a britek számára Brexit még élesebb nemzeti sorskérdés, nos, egy ilyen ügyben mondjuk Tarlós István és Trócsányi László, vagy Kósa Lajos és Rogán Antal Orbán Viktor álláspontjával szemben kampányol, mert lelkiismerete így diktálja. Ugye? Mosolygunk…
Ám Cameron demokrata mivolta megkérdőjelezhetetlen, ahogy az is, hogy mind a Brexit mellett, mind pedig az ellene érvelők ugyanúgy hisznek abban, hogy saját álláspontjukkal a hazájukat, nemzetüket szolgálják. S ami még lényegesebb: ezt egymástól el nem vitatják. Valahogy úgy, ahogy már Eötvös József is megírta A XIX. század uralkodó eszméiben, csak a magyar politika azóta sem tudta nagy nemzeti ügyek megvitatásában ezt az alap­állást magáévá tenni.

De hirdetést megjelentetni a magyar kormány tudott a ködös Albionban Brexit-ügyben. Méghozzá Brüsszel mellett! Vagyis azért, hogy a britek maradjanak az unióban. A miniszterelnök aláírását viselő hirdetés szövege szerint: „A döntés a tietek, de Magyarország büszke arra, hogy veletek együtt az Európai Unió tagja lehet”. Az egy dolog, hogy mit gondol erről a manchesteri függetlenségpárti angol munkás, de mit mondunk majd mi, ha a kvótanépszavazás előtt mondjuk a Magyar Időkben Angela Merkel jelentet meg fizetett hirdetést nekünk, magyaroknak, hogy: „A döntés a tiétek, de Németország büszke arra, hogy keresztény nemzetként veletek együtt menthet menekülteket az Európai Unió tagjaként!”

Persze értjük mi, hogy itt most olyan jó betyárosan, fokossal a kézben, a Tisza-partról, jó furmányosan odacsapunk mindenkinek, hogy mi, akik idehaza „üzenjük Brüsszelnek, hogy nehogy már, nehogy”, most pont kibabrálunk velük, és jól megtámogatjuk az egyébként hazája függetlenségért küzdő Cameront, amikor Londonnak üzenjük, hogy olyan jó velük együtt lenni az EU-ban, hogy csuda! Szóval értjük, de mégis…

Ha leghangosabban üzenjük mindenkinek, hogy senki ne szóljon bele más nemzetek sorsdöntő kérdésébe, és maga a brit miniszterelnök engedi meg, hogy minisztere és főpolgármestere más állásponton legyen Brexit-ügyben, mint ő, akkor mi hagyjuk már ezeket a hirdetéseket! Főleg, ha bármin kibukunk, ami a saját véleményünkkel ellentétes! Márpedig a Brexit-pártiak pont a jó édes anyánkba küldtek bennünket e hirdetés kapcsán… Jogosan! Szóval maradjunk annyiba: „a döntés a tiétek…”

Slussz. Brexit-ügyben a döntés a briteké. És döntésük maga a népfelség érvényesülése.