Hirdetés

Örkény István a Mácsai és Bereményi által szerkesztett Azt meséld el, Pista! című kötetben a következőket mondja a kémiáról: „Ahogy le van írva egy képlet: ha a kénsavat összeöntöm bárium-kloriddal, akkor bárium-szulfát keletkezik. Ha én ezt abban a pillanatban egy kis kémcsőben összeöntöm, akkor rögtön ott is van a fehér csapadék, a bárium-szulfát. Na most, ez a csodálatos egyezése az elméletnek és a gyakorlatnak, a gondolat megvalósulásának; a világnak ez az egyszerű és világos kifejezése, ami egy kémiai képlet, ez engem elragadott.

Az egész kémia, fel egészen a szerves kémiáig ilyen tiszta, világos képlet: az a tiszta világosság, amit egész életemben kerestem, szerettem. Mindennek a legegyszerűbb megfogalmazása. Az értelem.”

A történelem, de főként a politika egészen más műfaj, és olykor úgy érzi az ember, mintha nem is állhatnának távolabb az Örkény által oly nagyra tartott értelemtől. Ennek ellenére sokan úgy gondoljuk, létezik objektív rendező elv az emberek és az általuk alkotott közösségek életében, sorsában. Ez a rendező elv nem tudományos, intellektuális, sokkal inkább egy a szubjektivizmus fölött álló, transzcendens törvény, semmiképpen nem kémiai képlet.

A rendszerváltás különböző, meghatározó pillanatainak harmincadik évfordulóját ünnepeljük idén és jövőre is. A kerek évfordulók mindig gondolkodásra, elszámolásra, lelki nagytakarításra, valamiféle végső konklúzió levonására késztetnek. Ez történik a rendszerváltás kapcsán is, ki-ki a maga módján, tapasztalatai és világnézete szerint próbálja meg elvégezni az értékelést.

Ennek a nagy jelentőségű korszakváltásnak rendkívül sok aspektusa vizsgálható a politikától a gazdaságon át egészen a társadalomig. Engem a rendszerváltással összefüggésben ennek ellenére – és ebben nyilvánvalóan van némi elfogultság is – az új ember érdekel. Az az új ember, amely végső soron a 89–90-ben és azután születettek új generációját alkotja. Mivel meggyőződésem, hogy az ember magán viseli annak a kornak a minőségét, amelyben született, így a kérdés valójában az, milyen stigmákat visel magán ez a 89–90-es korosztály, milyen új korszak sejlik fel az ő attribútumaiban. (Hozzátéve, hogy az „új ember” természetesen nemcsak az akkor születettekre, hanem az új korszellemre is vonatkozik.)

A 89–90-ben fennálló életérzés több módon jellemezhető, a legegyértelműbb mind közül azonban a mindent átható, a lelkekből megállíthatatlanul utat törő elképzelések megjelenése volt. Az emberek óriási várakozással tekintettek az elkövetkező szép új világra, mind anyagi, mind szellemi értelemben, aminek kiindulási pontja és alapja a sok szenvedés után végül mégiscsak elnyert szabadság volt. A szabadság és az abban szárba szökkenő, megállíthatatlan menetelés egy szebb és jobb világ felé. Kevés olyan ember élt ekkor, aki ne a fent leírt optimizmussal tekintett volna a jövőbe. Ebbe a miliőbe született bele az új generáció. A diktatúra ideje lejárt, ideológiai nyomást magán sosem érzékelt, az új világ valódi természete cserébe még mindenki számára láthatatlan volt. Semmi nem volt biztos, semmi nem volt stabil, valójában csupán az emberek vágyainak, jövőbeli elképzeléseinek rózsaszín, realitásokhoz alig kapcsolódó felhője létezett. Ez a generáció, amely ezekben az években látott napvilágot, a semmibe született bele, pontosabban a valóság helyett egy elképzelésbe.

Ez a valóságot figyelmen kívül hagyó, vágyvezérelt élet nem ekkor jelent meg először, Nyugaton már évtizedek óta jelen volt, ezért valójában azt sem túlzás kijelenteni, 89–90-ben született meg Keleten is a „nyugati típusú” ember. Mi jellemzi hát őt leginkább? Röviden: a vágyai. Az önmagáról alkotott elképzelését kergeti, így lehetséges az, hogy 30 évesen is még önmagát keresi. Keresi szakadatlanul, hiszen tényleg soha nem volt birtokában saját magának, saját életének… Miről szólnak ezek a vágyak? Nem követném el azt a hibát, hogy kizárólag az anyagban, az anyagi javakban határozzam meg ezek lényegét, az anyag, a fogyasztási őrület inkább csak eszköz, kellék a „beteljesülés” rögös útján. Mondhatni, ezek csupán tünetei a meg nem élt életeknek. A valóság, a rendező elv – amelynek megértéséhez az Örkény által is oly nagyra tartott tiszta értelem nem elég – ennél sokkal bonyolultabb.

Ha belegondolunk a rendszerváltást megelőző durván 80 év magyar és euró­pai történelmébe, milyen eseménysort látunk? Az első világháború elképzelhetetlen emberáldozatai, Trianon, a második világháború pusztítása, holokauszt, málenkij robot, Rákosi, 1956, a fojtogató kádári hétköznapok. Egyik tragédia követte a másikat, mintha az egyik borzalom szükségszerűen okozta volna, hozta volna magával a következőt. Ezek a túlélés, nem pedig az elszámolás évtizedei voltak. Bűnlajstromuk feldolgozhatatlan: az egyik oldalon bűnösök, a másikon áldozatok sora áll, ez a XX. század szomorú mérlege. 1989–90-ben viszont eljött a várva várt szabadság, de vajon magával hozta-e a feloldozást is? E kérdést mindenkinek saját lelkiismerete szerint kell megválaszolnia. Nekem meggyőződésem, hogy feloldozást csak a bűn elismerésével és a felismeréssel együtt járó fájdalom megélésével lehet elnyerni. 1989–90-ben nem csupán új korszak és új ember született. A szabadság, a tény, hogy a világra jött egy új generáció, melyet nem cibáltak el a frontra, nem akasztottak fel az igazság kimondásáért és így tovább, magában hordozta annak lehetőségét is, hogy végre megértsük felmenőink bűneit és áldozatát. Elszámolás alatt nem azt értem, hogy a múltban kellene élnünk, de még azt sem, hogy ujjal kellene mutogatnunk a bűnösökre, cinkosokra. Egész egyszerűen arról van szó, hogy nekünk a saját életünkben, a saját életünkön keresztül kellene megértenünk azt a terhet, amit örökségül kaptunk, és amelyet – ha akarjuk, ha nem, ha elfogadjuk, ha nem – magunkban hordozunk. Nem függetleníthetjük magunkat az elmúlt koroktól.

Ez azonban túlságosan nehéznek, fájdalmasnak bizonyult, így hát maradt a képzelgés, ami egyfajta tabula rasáról szól, arról, hogy jobbak vagyunk, mint a felmenőink. Valójában még ennél is többről: mi jók vagyunk. Ez az új kor, az új ember elképzelése saját magáról, tudniillik hogy nincsen bűne. Eljátssza a szentet, amit egyetlen módon tud elérni, méghozzá azzal, ha meg sem születik a maga minőségében. A szabadságot arra használjuk, hogy ne kelljen szembenéznünk azzal, akik vagyunk. Márpedig aki nem tudja, kicsoda, annak külső választ kell találnia erre a kérdésre, egyfajta kívülről jövő öndefiníciót. A kívülről érkező öndefiníció lényege pedig: a langyosság, a bármivé átformálhatóság, a masszalét, minden minőség, minden határ eltörlése – mindez az individualizmus jegyében. A hívószó pedig: tolerancia. A tolerancia szolgáltatja az alibit a gondolat és a szilárd értékrend hiányára. Ha ugyanis vagyunk valamilyenek (körülhatárolható minőség), ha gondolunk valamit, azzal kirekesztünk, bántunk, gonosszá és rosszá válunk – mint felmenőink, akik, a mi szivárványos, szeretetben összeboruló generációnkkal szemben, rossz, rosszabb emberek voltak. Légy inkább semmi, de toleráns, így meg nem történtté teheted az ősök bűneit.

Hogyan történhetett ez meg? – kérdezzük rendszeresen, elképesztő pökhendiséggel a XX. század borzalmai kapcsán. Sok-sok felgyülemlett, meg nem értett, szőnyeg alá söpört, eltagadott bűn által. Tényleg jobbak lennénk, mint a felmenőink? Vajon azon kívül, hogy immáron hisztérikus szentimentalizmussal szeretjük az „emberiséget”– kivéve természetesen a másképpen/valamiképpen gondolkodó konzervatívokat, de ez teljesen legitim, hiszen ők a XX. századi értelemben vett „rosszemberek” – mit tettünk e terhek csökkentéséért? Hirtelen tényleg ennyire morálisak lettünk, vagy csupán arról van szó, hogy éppen megszűnünk létezni a jobb világ reményében? És vajon tényleg jobb lesz-e így, légüres térben lebegő Kiméraként (Hamvas Béla)?

1989–90 a realitást nélkülöző elképzelések évei voltak, talán a valaha létezett legerősebb, legcsalfább vágyálmoké. Amikor az embert ezek uralják, nagyon nagy lelkierő szükséges az ébredéshez és a rögvalóság megtapasztalásához. A valóságnál ugyanis semmi nem tud jobban fájni, ugyanakkor meggyőződésem, hogy nélküle élni nem érdemes, vagy inkább nem lehetséges.

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jel 3:15-16)

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.