Centralizmus

Ötvenéves kor fölött nagyjából mindenki, aki a szovjet hatalom alatt élt, emlékszik a szovjet szisztéma egyik trükkjére, amellyel fenntartotta a hatalmát. Az úgynevezett demokratikus centralizmus elvéről és gyakorlatáról van szó, amely látszólag a közösen meghozott döntések egységes végrehajtásáról szólt, valójában viszont azt jelentette, hogy a hatalom döntéseit még vitatni is büntetendő, mindenki köteles őket tudomásul venni és végrehajtani.

Amikor az európai parlamentben azzal vádolják a magyar miniszterelnököt, hogy gyengíti az európai egységet, pontosan ezt az elvet követik. Bolsevik mintájú centralizmust követelnek, amelynek keretei között mindenkinek erkölcsi kötelessége azt az irányvonalat követni, amelyet az aktuális hatalom kijelöl, és árulónak, a nép ellenségének minősítik, aki szerint más keretek célravezetőbbek lehetnének.

Valódi demokráciában azonban mindenkinek jogában kell hogy álljon más irányvonalat javasolni, amellett érvelni, esetleg cselekedni is. Hiszen az európai egység miért ne szerveződhetne meg más elgondolások alapján? Ha valaki úgy látja, hogy az unió jelenlegi vezetőinek politikája rossz irányba halad, miért ne javasolhatna más politikát? Például azt, hogy minden ország szuverén joga legyen eldönteni, ki léphet a területére?

Földrészünkön napról napra nő azok száma, akik éppen ezt gondolják. Most vasárnap például az ausztriai Voralberg tartomány választásán duplázta meg a legutóbbihoz képest a támogtatottságát a Szabadságpárt, megszerezve a biztos második helyet a helyi parlamentben. Az FPÖ szavazói már leszámoltak azzal a hamis állítással, hogy aki az unió éppen aktuális vezetőinek éppen aktuális politikáját támadja, az egységbontó, Európa ellensége. Követelik a jogot, hogy az ő nézeteik a többivel egyenlő esélyekkel vehessenek részt az eszmék versenyében. Ha elegen lesznek, ha elegen leszünk, Brüsszelben is megtörhetjük ezt a hamis centralizmust. Egyszer már, a szovjetek ellen sikerült, miért ne sikerülhetne másodszor is?