Amikor 1965. október 3-án Fidel Castro nyilvánosságra hozta fegyvertársa, Ernesto Che Guevara kubai népnek címzett búcsúüzenetét, nyilván még egyikük sem sejthette, hogy az abban megfogalmazott célok és elképzelések megvalósulására több mint négy évtizedet kell várni. „A világ más területei is igénylik szerény erőfeszítéseimet” – írta némileg titokzatoskodva Che, aki pontosan egy hónap múlva elindult Bolíviába, Latin-Amerika akkoriban talán legelmaradottabb országába, hogy gerillaháborút robbantson ki az amerikai érdekeket szolgáló bábrezsim ellen, két évvel később azonban a CIA által támogatott kormánycsapatokkal vívott egyik ütközetben megsebesül, fogságba esik, majd pedig Barrientos bolíviai elnök utasítására másnap, 1967. október 9-én meggyilkolják.

Az elmúlt év december 19-én megtartott bolíviai elnökválasztás eredményeként Evo Morales indiánvezér személyében olyan vezető került az Andok-beli ország élére, aki nyíltan vállalja az argentin forradalmár szellemi örökségét, ráadásul pedig két másik elkötelezett „guevarista” népvezér, Fidel Castro kubai és Hugo Chávez venezuelai elnök személyes jó barátja. Washingtonban kezdhetnek prüszkölni: amíg a világ másik végén Izrael stratégiai érdekeinek biztosításával vannak elfoglalva, addig latin-amerikai „hátsó udvaruk” szép lassan kicsúszik az ellenőrzésük alól. Ami ugyanis Bolíviában most történt, az csupán egy évek óta tartó és az amerikai kontinens déli felén feltartóztathatatlannak látszó folyamat, az általános politikai „balra tolódás” egy újabb fejezete.

Azóta, hogy a korábbi puccsista katonatiszt, Hugo Chávez 1998-ban törvényes választásokon tette partvonalon kívülre a Venezuelát évtizedek óta „demokratikus” váltóga(rá)zdálkodásban (meg)vezető kereszténydemokrata-szociáldemokrata hatalmi klikket, a többi latin-amerikai országban is sorra baloldali politikusok kerülnek hatalomra, és már csak Paraguayban és Kolumbiában van hatalmon jobboldalinak nevezhető kormány. Mielőtt azonban egyesek önáltató párhuzamokat és a rövidesen nálunk is sorra kerülő választások tekintetében reményt keltő előjeleket olvasnának ki a baloldal latin-amerikai győzelmi hullámából, jobb lesz leszögezni, hogy az ottani baloldali erőket programjaikban, módszereikben és jelszavaikban egy egész világ választja el az Európában, így nálunk is a hagyományos baloldali értékekkel szélhámoskodó „wellness-baloldali” – vagyis önmagát csak a saját jóléte érdekében baloldalinak maszkírozó – oligarchiától, akár annak nyugati reformista, akár keleti nómenklatúrás változatáról legyen is szó. Arról nem is beszélve, hogy az igazi, az eredeti, az elvi baloldal mindig és mindenhol eredendően, szinte már zsigerileg antiimperialista volt, más nem is lehetett, márpedig ez manapság a legnagyobb jóindulattal sem mondható el a jelenlegi egyetlen imperialista hatalom, az Egyesült Államok szolgálatkész csatlósairól, Blairről („Bush ölebéről”) vagy Gyurcsányról mint az európai baloldal „díszpéldányairól”. Az autentikus baloldal történelmi ikonjai és mártírjai pedig foroghatnak a sírjukban: Jaurestől Gramsciig, Allendétől Palméig…

Az utóbbi évek történései nyomán a washingtoni stratégák álmát immáron a „Gonosz tengelyének” hagyományos, Nyugat-Kelet tájolású (Szíria-Irán-Észak-Korea) verziója mellett egy újabb, Észak-Dél irányú (Kuba-Venezuela-Bolívia) kiadása is keserítheti. Míg az előbbinek Ahmadinedzsád iráni elnök, addig az utóbbinak Hugo Chávez venezuelai államfő az „erős embere”. A karizmatikus Chávez hét éve folyamatosan tarol a különböző választási megmérettetéseken. Így az ellenzék által az esélytelenek nyugalmával bojkottált múlt év december 4-ei parlamenti választásokon hívei megszerezték a nemzetgyűlési helyek összességét. A közvélemény-kutatások szerinti 70 százalékos népszerűségi rátáján az sem rontott, hogy immáron nyíltan szocialistának és a magántulajdon ellenségének mondja magát. Sőt mi több, a Santiago de Chile-i Latinobarometro Intézet felmérése szerint éppen Venezuela az a latin-amerikai ország, ahol a legutóbbi tíz évben leginkább nőtt a demokráciába vetett bizalom. A hívei által – akárcsak egykor Che Guevara esetében – az „El Comandante” (parancsnok) névvel illetett Chávez legutóbbi huszárvágása az ország élelmiszer-ellátási szuverenitásának megteremtését szolgálta.

Miután ahhoz is volt mersze, hogy a világ legnagyobb, 313 milliárd hordónyira becsült kőolajkészletével rendelkező és a kivitel tekintetében az ötödik helyen álló Venezuelában a külföldi konkurensekkel szemben államosításokkal abszolút monopol helyzetbe hozza a PDVSA állami olajvállalatot, legutóbb a mindeddig érinthetetleneknek tartott nagybirtokosokkal is tengelyt akasztott. Az általuk parlagon hagyott vagy önkényesen elfoglalt földeket az állam kisajátítja és a parasztok között szétosztja, ezáltal remélve csökkenteni az élelmiszer-szükségletét 70 százalékban behozatalból fedező ország kiszolgáltatottságát a külföldi, elsősorban amerikai importőrökkel szemben. Az államháztartás komplex reformját célul kitűző „bolivari forradalom” egyik sarkalatos pontjaként Chávez jelentős anyagi erőt fordít a nemzetgazdaság serkentésére hivatott termelői és fogyasztási szövetkezetek támogatására, amelyeket saját kifejezésével élve az „endogén fejlődés sejtjeinek” tekint.

Katona mivoltához híven, az elvileg elrettentő erejű olajfegyver birtokában sem hanyagolja el Venezuela katonai potenciáljának klasszikus harceszközökkel történő megerősítését, ami az Egyesült Államok szomszédságában és az általa szolgáltatott történelmi tapasztalatok fényében egyáltalán nem fölösleges óvatosság. Erőltetett ütemben folyik a hetvenezer fős hadsereg százezresre duzzasztott tartalékállományának kiképzése és felfegyverzése. Washington tiltakozása ellenére Spanyolország korszerű védelmi fegyvereket, köztük csapatszállító repülőgépeket és hadihajókat adott el Venezuelának, és biztosra vehető, hogy a különböző afrikai hadszíntereken kimagasló harci tapasztalatokat szerzett kubaiak sem csak orvosok és szociális munkások küldésével honorálják a baráti – vagy inkább bajtársi – áron mért olajszállítmányokat.

Ha a venezuelai „tömegpusztító” fegyverekre való hivatkozással Bushnak netán kedve támadna Chávez esetében megismételni a Szaddám Huszein eltávolítására kidolgozott és Irakban begyakorolt forgatókönyvet… Az arabokat katonai erények tekintetében jelentősen felülmúló venézek részéről várható kemény ellenállás kockázata mellett némiképp talán az is csökkenti egy esetleges amerikai agresszió valószínűségét, hogy Venezuela nem fenyegeti Izrael biztonságát és így közvetlenül nem irritálja az amerikai elnököt marionettfiguraként mozgató és a zsidó állam védelmét elsőrendű vallási kötelességének tartó „keresztény cionista” jobboldalt, még ha egyik félnótás reprezentánsuk, egy Pat Robertson nevű televíziós prédikátor nemrég Chávez likvidálására szólította is fel hallgatóságát, aligha a krisztusi szeretet nevében, egyenes adásban. Szemükben persze súlyosbító körülményként, sőt egyenesen „istenkáromlásként” eshet latba, hogy mint arra az antiszemiták kipellengérezésére szakosodott Simon Wiesenthal Központ rámutatott, múlt év december 24-én, a mirandai hajléktalanok befogadóközpontjában tett látogatásakor, a „forradalmár és szocialista Krisztusról” beszélve a venezuelai elnök kijelentette, hogy „egy kisebbség, azok leszármazottai, akik keresztre feszítették Krisztust, megkaparintották a világ gazdaságát”. Innen már csak egy lépés volt Hitler „rehabilitálása”, és Chávez ezt a lépést is megtette. Amikor ugyanis nemrég Rumsfeld amerikai hadügyminiszter a tőle megszokott diplomáciai érzékkel a Führerhez hasonlította a venezuelai néptribunt, az viszonzásképpen kijelentette, hogy Bushhoz képest Hitler csak „karon ülő csecsemő”, és indoklásképpen a CIA európai titkos börtöneire és más államok megtámadására utalt. Chávez egyébként azt is az amerikaiak értésére adta, hogy ha nem hagynak fel a kormányának destabilizálását célzó (és az életére törő) próbálkozásaikkal, végső esetben az USA-ban működő venezuelai tulajdonú olajfinomítók bezárásától, sőt az Egyesült Államokba irányuló venezelai olajszállítás beszüntetésétől sem riad vissza. Lehet, hogy a casus bellihez ez elég?

Az amerikai életformát fenyegető terrorizmus mellett az amerikai életformát jelképező „drogizmus” ellen is keresztes hadjáratot hirdető amerikai kormányzatnak nyilvánvalóan azt sem lesz könnyű lenyelnie, hogy Bolíviában egy hivatásos drogtermelő, a helyi kokalevél-termelők (cocalerók) vezére került hatalomra, aki éppen annak köszönheti népszerűségét és választási győzelmét, hogy évek óta elszántan védelmezi honfitársai jogát a rendkívül mostoha életkörülmények elviselését megkönnyítő és ősidőktől fogva termesztett kultúrnövény fogyasztására, amelynek Washington, a kokainnal azonosítva azt, mindenáron véget akar vetni. Ráadásul a rézbőrű vérei gazdasági-politikai emancipálását zászlajára tűző ajmara indián, Evo Morales azért is vörös posztó az amerikaiak szemében, mert pártjának a neve már önmagában is egy kész program: Mozgalom A Szocializmus Felé (MAS) – mindazzal, amit az elnevezés „normális” esetben implikál, vagyis a természeti kincsek, mindenekelőtt az energiahordozók államosítását, a multinacionális monopóliumok tevékenységének megregulázását, a társadalmi szolidaritás erősítését, az állampolgárok közötti jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentését és így tovább.

A bolíviai belpolitika legneuralgikusabb kérdése az ország ásványkincseinek, vizeinek és természetes erőforrásainak a sorsa, amelyeket az eddigi kormányok, ideológiai „cégérüktől” függetlenül, egymással versengve igyekeztek a külföldi érdekeltségek kezére játszani. Lényegében a legutolsó két elnök, a Forradalmi Nacionalista Mozgalom (MNR) embereként ultraliberális politikát folytató Gonzalo Sánchez de Lozada, majd a helyébe lépő alelnöke, Carlos Meza is ebbe bukott bele. Az előbbi az ország számára rendkívül előnytelen, a saját zsebe számára nyilván sokkal előnyösebb szerződést kötött cseppfolyós földgáz Kaliforniába történő szállítására, és amikor a nép ezt zokon vette, 2003. október 17-én a tüntetők közé lövetett, majd 67 halottal a háta mögött – angolosan – az Egyesült Államokba távozott. Alkotmányos utódja egy darabig még állta a sarat és bár sejthette, hogy gáz lesz belőle, tőle telhetően igyekezett elszabotálni a szénhidrogénkincs államosítását szentesítő népszavazás határozatát, de aztán egy háromhetes tüntetéssorozat 2005 júniusában őt is jobb belátásra, vagyis távozásra bírta. Legalábbis a posztjáról.

Bolíviában egyébként az utóbbi időben egy markáns és valamiféleképpen az egész szubkontinens jövőjét előre vetítő „indián reconquista” bontakozott ki, amelynek jegyében az ország őslakosai valójában a nemzeti vagy inkább etnikai függetlenségük és önrendelkezésük kivívására készülnek a csaknem öt évszázados fehér-keresztény gyarmatosítás után. Ez irányú célkitűzésük elkötelezett zászlóvivőiként a legnagyobb társadalmi-szakmai szervezetek immáron nemcsak az általános anyagi-szociális természetű, hanem a sajátos „indigenista” követeléseket is egyre inkább a magukénak érzik. A központi és regionális munkásközpontok (COB-COR), a munkások és parasztok egységes szakszervezeti tömörülése (CSUTCB), a Pachakuti Indián Mozgalom (MIP) vagy az Altiplanón (magasfennsíkon) élőket összefogó kerületi bizottságok (Fejuves) lényegében etnikai alapon szerveződnek. Ez a tény, valamint az, hogy a fehér és mesztic lakosság körében szintén erősödik az etnikai öntudat és az elkülönülésre való hajlandóság, akár már közép távon is az etnikai-területi feszültségek élesedéséhez, vagy ahogy a radikális MIP vezére, Felipe Quispe fogalmaz, „faji háborúhoz” vezethet a cobrizók (indiánok) és a q’arák (nem indiánok) között. A Tupac Katari gerillahadsereg (EGTK) egykori parancsnoka, akit a kilencvenes években hosszabb időre bebörtönöztek, egyenesen a Collasuyóhoz, az ősi inka birodalomhoz való visszatérést hirdeti, egy szuverén indián állam létrehozását, az egykori inka kormány, a Wayna Qhapak leszármazottainak vezetésével.

Ugyanakkor az ország keleti, szénhidrogénmezőkben gazdag tartományaiban, az elnökválasztáson vesztes jelölt, Jorge Quiroga hátországában, az úgynevezett „camba nemzet” területén a vagyonos fehér elit által szított autonomista, sőt szeparatista törekvések mutatkoznak, a multicégek részéről tapasztalható olaj- és gázéhségtől nyilván nem teljesen függetlenül. Az egyrészt a saját radikálisai, másrészt az ellenzék reakciósai által alkotott harapófogóban nem lesz tehát könnyű dolga az új bolíviai államfőnek. Szerencséjére bizton számíthat Fidel Castróra és Hugó Chávezre, akikről elnökjelöltként történő beiktatásakor az amerikaiak részéről táplált önáltató félreértések elkerülése végett nyíltan kinyilvánította, hogy „egyáltalán nem a Gonosz tengelyéhez tartoznak, hanem a földrész felszabadító erőinek a parancsnokai.” Akárcsak egykor Che Guevara…