Hirdetés

Neves politikaelméleti gondolkodónk, Karinthy Frigyes szerint minden nőben két nő lakik.

Az egyik azé a férfié, aki a másikat szereti benne.

Mindmáig tisztázatlan okokból érzelmileg Nyugat-Európáé voltunk évszázadokon keresztül. Mi több, teljesen feminin, önfeladó módon és mindenképpen viszonzatlanul. Míg történelmünk nagy pillanatai a Bocskai-, Bethlen-, Zrínyi-féle szuverenista külpolitikához fűződnek, a mai magyar közgondolkodás akut Európa-stréberségben szenved – és ez nemcsak a hazánkban állomásozó internacionalista brigádok narratívája, hanem az átlagos jobbközép szavazóé is. Egy szerb vagy román egyáltalán nem érti, miért muszáj ennek így lennie – és csendesen derül is az abszurd magyarokon és Európa iránti Stockholm-szindrómájukon. Olyan hitbuzgósággal borulunk le a Harrods és a Galeries Lafayette kulturális-morális felsőbbrendűsége előtt, mintha legalábbis szegény szlovákok volnának felelősek Trianonért. A magyar közbeszédben amennyiben a legvisszafogottabb kritikát fogalmazzuk meg az európaisággal szemben – jelentsen ez bármit –, olyan lenéző kiközösítésben lesz részünk, mint az LMBTQ-bulin a fehér ciszheterónak, aki nem hajlandó felvenni a tüllszoknyát. Ugyanúgy működik ez, mint az LMBTQ alternatív valóságában: rögtön mi leszünk a valóságtól elrugaszkodottak, a délibábkergetők, akik állítólag semmibe veszik az „adottságokat”.

A magyar külpolitikai orientáció sokszor váltott irányt, erre visszapillantani nemcsak helyénvaló, de időről időre kötelező is – már amennyiben nem óhajtjuk, hogy a XXI. század felgyorsult geopolitikai változásai maguk alá temessenek. A változó körülmények új koncepciókat, hangsúlyeltolódásokat hoztak a közelmúlt magyar külpolitikájába (regionális szövetségépítés, déli és keleti nyitás, kereskedelemfókuszú külpolitika, multivektoriális külpolitika, konnektivitás etc.), azonban ezek a valóban innovatív koncepciók csak korlátozottan érvényesíthetőek, hiszen szembemennek annak a kultúrkörnek a fősodrával, melynek részei vagyunk. A Nyugatnak, különösképpen Németországnak elévülhetetlen érdemei vannak a V4 együttműködés aláaknázásában, keleti nyitásunkat korlátozza a brüsszeli szankciópolitika és a Kínához való ellenséges viszonyulás. Regionális növekedésünket jelentősen hátráltatja Nyugat-Európa Lengyelországot és Romániát favorizáló hozzáállása, hiszen e két országnak nagy történelmi hagyományai vannak a Nyugat érdekeinek elvtelen kiszolgálásában.

Korábban írtuk

A fősodorral szembemenő magyar külpolitika nemcsak elvi alapú, hanem a fentiekre való reakcióképpen született. A no migration, no gender, no war szlogenben összefoglalt stratégiát ez a kényszerhelyzet szülte: a miniszterelnök kiemelte a Nyugat alkonyának releváns tényezőit, és ellennarratívát indított, amely politikai iránytűként szolgál a kitartáshoz mindaddig, amíg a jelen geopolitikai trendek megfordulnak vagy legalább kifulladnak, ehhez pedig szövetségeseket keresünk Európa kisebbségbe szorult jobboldalán.

Nos, a geopolitikai trendek fordulópontjának az a szokása, hogy csak akkor következik be, amikor a helyzet már tarthatatlan, és a történelem akárhányszor bebizonyította, hogy az inga ilyenkor nem visszaleng, a tézist nem antitézis, hanem szintézis követi. Hogy Nyugat-Európában ez a szintézis milyen lesz, arról van elképzelése annak, aki sétált valaha Monfalconéban, vagy szolgálta már ki öntudatos maghrebi pincér Rüdesheimban – akiről sugárzik az a biztos tudat, hogy a német államhatalom, de főként az agymosott német társadalom feltétel nélkül támogatná abban az esetben, ha valaki szembesítené azzal, hogy a száraz tevetrágyán való kávéfőzés know-howja nem meríti ki maradéktalanul a „kultúra” fogalmát. Vagy aki netán látott már 25 szakállas-tréningruhás „menekültet” várakozni a vicenzai városháza ügyfélszolgálata előtt, három jól kivehető nyolcas osztagba sorakozva, ahogy az egy rendes gyalogsági szakasznál szokás. Képes-e mindezt ellensúlyozni, illetve visszafordítani 37-tel több EP-mandátum, amit majd jobboldali előretörésnek becézünk? Joggal reménykedünk-e, hogy a liberális agymosást elszenvedett nyugat-európai demostaztánigazán meglátja az igazságot, miután Marine Le Pent és Santiago Abascalt elkaszálta a tavalyi választásokon? Tavaly nem látták Vicenzát vagy Saint-Germaint?

Amennyiben Trump megválasztása nem indítja el a reconquistát, az általunk évszázadokon keresztül Európának tekintett Nyugat-Európa már rég nem lesz, mire a várt geopolitikai trendfordulóhoz érkeznénk. És amennyiben a mai geopolitikai trendek nem rendülnek meg, sok választásunk nem marad. Igen hamar megvalósul majd az évszázados kelet-európai álom, a gyors felzárkózás a Nyugathoz, pontosabban Molenbeekhez. Ha és amennyiben mégis sikerül kitartani a remélt trendfordulóig és többé-kevésbé sértetlenül átmenteni a nemzetet, a magyar államot és ennek önrendelkezését, Európában akkor már nem lesz kihez igazodni, kit utolérni, kivel újraintegrálódni – gyökeresen más helyzettel és más kihívásokkal fogunk szembesülni.

Mindezek ismeretében törvényszerűen vetődik fel a kérdés a szavazóban, aki a külpolitikát nem műveli, hanem hatásait elszenvedi: meddig tartsunk ki? A novemberi elnökválasztásig? A politikailag nem kommunikálható válasz: nem tudjuk. Akármeddig. Miért tartsunk ki? A politikai nonszensznek tűnő, ám egyetlen válasz: csak. Mert nincs más választásunk, amennyiben meg akarjuk őrizni tizenegy évszázad politikai remekművét, a magyar államot, amely a nemzet fennmaradásának egyetlen garanciája. Amennyiben ez az állam akkor szűnik meg, amikor Beneš vagy Clemenceau helyett Daniel Freunddal és Ilaria Salissal állunk szemben, akkor ez csak minket minősít.

Az említett „tizenegy évszázad műve” jól hangzik, ám megtévesztő. Államunk nem olyan politikai entitás, amelyhez az egymást követő generációk mindig hozzátették a magukét. Inkább egy olyan hihetetlen mű, amelyet a Turul-dinasztia szervezői zsenialitása alkotott meg, és amely tizenegy évszázada romlik és fogy – és még mindig van miből fogynia. 1241, 1784, 1945 népirtásai, a nemzet többszörös és totális kirablása (1541, 1920, 1990) után is. A száznyolc nemzetség által megalkotott politikai felépítmény, a magyar állam – és korántsem a magyar kultúra, nyelv vagy szellemiség – az a nagyszerű struktúra, amely újratermelte a nemzetet a népirtások és vagyonvesztések után. Ez az állam integrálta és tette magyarrá a számos betelepített nemzetiséget, ám egyre nem volt képes: érzésben, mélyidentitásában magyarrá tenni őket, oly mértékben, mint például Székelyföldön.

És itt bukkanunk rá külpolitikánk végső mozgatórugójára: külpolitikai „kitettségünk” a gyenge nemzeti identitás következménye. Azért kell az LMBTQ, a cancel culture ellen vehemensen fellépnünk, mert veszélyeztetettebbek vagyunk, mint szomszédaink. Csak nincs erről magyar narratíva, hiszen gyengeségünk beismerése hátráltatná nemzetregeneráló törekvéseinket. De aki nem csak buszból látott románt vagy szerbet, netán megtapasztalta őket kisebbségi helyzetből, az tudja, hogy identitásuk és tradicionális értékeik összehasonlíthatatlanul erősebbek, mint a magyar. Nekik nincs szükségük a genderpropaganda vagy a woke elleni fellépésre. Törvénybe iktatják a vonatkozó EU-direktívákat, de attól egyetlen „LMBTQ-emberrel” sem lesz több Romániában. A család szent, húsvétra hazajönnek Cagliariból, de még Sevillából is, és a szoftverfejlesztő Armani öltönyben csókol kezet a pópának.

Ilyen mentalitás hiányában (amit a hígmagyar budaikonzervatív balkáninak, elmaradottnak bélyegez) nincs is más választásunk, mint politikailag szegülni ellen Európa abszurd ideológiai agymenéseinek, hiszen nálunk több a gyenge identitású, vadiúj ideológiákra receptív lelki sérült – és ebben a politikai harcban rengeteg energiát és mozgásteret veszítünk. Ezért kell muszáj-Herkulesként élére állni a konzervatív normalitás politikai mozgalmának, ezért kell hátrányt és veszteségeket elszenvedni a frontvonalban, míg mások fű alatt őrzik normalitásukat.

Érdemes tehát észben tartani azt az egyszerű tényt, hogy külpolitikánk, mely teljes mértékben támogatandó a vérforraló Kovács-féle merjünk kicsik lenni után, tulajdonképpen belpolitikai és identitásbeli fogyatékosságaink eredője: politikailag kell megharcolnunk azzal, ami ellen nem véd nemzeti/kulturális immunrendszerünk. Jól jelzi sikeresen dekonstruált identitásunkat, hogy az érdekközpontú külpolitika fogalma újdonságként, forradalmiként érte a magyar politikai közösséget – míg az érdekközpontú külpolitika evidencia minden szerb tornatanár vagy román pénztárosnő számára. Ami pedig a külpolitika eszmei fundamentumát, azaz külvilághoz való viszonyulásunkat illeti: ideje leszámolnunk minden illúzióval Európa iránt, ami csak álmainkban él, esetleg Puskin betiltott soraiban vagy Simonetta Vespucci összegraffitizett képén.

A létező Európa a másik nőt szereti bennünk: Klárát, Katkát. Velük könnyebb megállapodni az árról.