Leginkább az Istenhez és az élethez (a mozgáshoz) való viszonyom változott meg, hiszen valami magyarázatot kell találnom életben maradásomra, a 10-15 százaléknyi esély realizálására, realizálódására. Az orvosok áldozatos munkája – mondhatnók -, ami igaz is, de önmagában kevés lett volna. Főleg akkor, ha a csodamódszerek kevésnek bizonyulnak (éppen a lényeget, a betegség okát, gócát nem mutatták ki), és maguk a doktorok is tanácstalanok néha. Mindenesetre sokan hősies munkát végeznek közülük, és mintegy hátukon cipelve a hazai egészségügyet, gondoskodnak sokunk meggyógyulásáról. Nem is óhajtok betegségemről, a kórházban tapasztalt egyszerre lehangoló és felemelő szubjektív élményeimről bővebben írni, mert ahhoz olyan művészi íráskészség kell, amilyennel én nem rendelkezem. Felfigyeltem viszont olyan dolgokra, amelyek nem a magánügy kategóriájába tartoznak, hiszen a nemzet sorsát érintik. Jelesül: hogyan nyelik le a monopóliumok egyre biztosabban kórházaink pénzt termelő részlegeit, és hogyan alakul ki hatásukra a gazdagokat kiszolgáló elit egészségügy, és hogyan szorul vissza az alapellátásra a jelenlegi biztosítási rendszer. Ráadásul elősegíti mindezt a kórházak és a társadalombiztosítás egymásban eleve nem bízó, egymást eleve becsapni feltételező jelenlegi gyakorlata, magatartása. (Hja, kérem, a szocialista mentalitás egy ideig még diadalmaskodik.) Ha lesz időm, erről szívesen írnék egy alaposan adatolt (néhány dokumentumot begyűjtöttem) könyvecskét. (Ha hagyjuk, a magyar egészségügy útja is kómába vezet.) Amikor novemberben hazaküldtek (nem hoztam már hasznot a kórháznak), néhány hónapos „elzártság” után ismét tájékozódhattam, hogy mi történik az országban, mi változott a politika és a médiumok viszonyában. Mindenesetre igazi meglepetés nem ért, mintha nem hiányoztam volna fél évig. Némi hangsúlyeltolódás azért történt. Például igen gyakran láthattam az egyre szimpatikusabban politizáló MDF elnöknőjét. Emlékezetes, ahogyan például Verebes István népszerűsítette. (Szeretik most ballibék ezt a pártot, mert ki lehet a Fidesszel szemben játszani, vagyis a nagyobb és rájuk veszélyesebb párt helyett az MDF-et tenni szimpatikusabbá a „jobboldali” szimpatizánsok előtt.) Dávid Ibolya okosan ki is használja ezt a lehetőséget, de remélem, azt is tudja, hogy adott esetben ugyanez a Verebes ismét mindent megtesz személye és pártja lejáratására. Mindenesetre elkeserített, amikor felsorolta, mely rétegeket, mely eltávolodott társadalmi csoportokat, tudósokat stb. szeretné az MDF ismét meg- és visszanyerni, kiket óhajt segíteni, kikre számít ismét. Egy fontos réteget, egy szegmensét ugyanis nem említette a társadalomnak. A médiumokat, illetve azok munkatársait. Ha taktikai okokból, akkor gratulálok. De ha az MDF még most sem érti a médiumok jelentőségét, ha még most sem „ruház” a médiába, akkor minden kockázat nélkül megjósolhatom a végleges elsüllyedését a felemelkedés helyett.

Persze néha éppen a vele szimpatizáló újságíró árt a politikusnak. Amikor az egyik, kiemelkedőnek minősített „konzervatív” újságírónak nyilatkozott Dávid Ibolya az egyik kereskedelmi televízióban, joggal kritizálta éppen a „konzervatív” orgánumokat, hogy állandóan az MDF és a Fidesz egymáshoz való szervezeti viszonyát firtatják, és ezzel elbizonytalanítják potenciális választóikat, hiszen azt sugallják, hogy ellentétek osztják meg a pártokat. A választások után háromnegyed évvel nem ez az aktuális téma, ennek tisztázására ráérünk másfél-két év múlva. Igazát látszólag a riporter is elfogadta. Aztán az interjú végén mégis feltette az általa legfontosabbnak minősített kérdést: fúzió vagy a szövetségkötés mellett dönt a Fidesz és az MDF? A korábbi helyzet továbbélését kellett keserűen tapasztalnom akkor is, amikor a Duna Televízió élő vitaműsort rendezett médiapolitikusok és újságírók között. A szocialista ifjú titán éppen olyan pimaszul arrogáns, mint volt eddig, a fideszes hölgy is éppolyan rámenős a képernyőn, mint korábban, sajnos arra nem emlékezik, amit a nyáron még kiválóan tudott. A Népszava főszerkesztője kifejtette, hogy a jobboldal gyakorlatilag nincs is hátrányban a médiumokban, nemhogy 90 százalékos baloldali fölény lenne. Pedig van. Magam is többször bizonyítottam ezt a Csak úgyban. Sőt hivatalos statisztikákkal igazoltam, hogy bizony éppen 90 százalékos a baloldali fölény. (A hetilapoknál a fölény kissé kisebb, de az interneten szinte teljesen egyeduralkodók.) Nos, a fideszes hölgy gyakorlatilag ezt a cikkemet ismertette nyáron Erdélyben a bálványosi rendezvényen, de most szó nélkül hagyta a hazugságot. Pedig a hazai nézők tájékoztatása, felvilágosítása fontosabb lenne.

Persze az is lehet, hogy zavarta a főszerkesztő stílusa, aki olyan minősíthetetlen módon támadta és szapulta, ahogyan egy hölgyet nem lehet illetni, még ha politikai ellenfél is. Olyan csacsiságot azért akkor sem kellett volna mondania, hogy szerinte (remélhetőleg nem pártálláspontot tolmácsolt) megengedhetetlen, hogy az újságírók politizáljanak.

Tehát szerinte nem követhetnek és képviselhetnek értékeket ugyanúgy, mint bárki más? (No, akkor én is letehetem a klaviatúrát.) De akkor mire számít? Ki fogja esetleges értékazonosság esetén és alapján őt és pártját támogatni? Vagy úgy képzeli az a helyes helyzet, hogy a balliberális politikusok mögött (és velük összefonódva) médiaműhelyek és médiamunkások garmadája áll, a „konzervatív” politikai tábor mögött pedig alig valami? Így már érthetőbb is. A politika ugyanis nemcsak az értékek, hanem sokkal inkább az érdekek kifejezésének terepe, a hatalomgyakorlás „művészete„. Az ún. „nemzeti” vállalkozók pedig jól érzik, hogy a hozzájuk közel álló párt magára hagyja a vele szimpatizáló sajtót, tehát nekik sem érdekük ennek a támogatása, hiszen befektetésük esetleges választási győzelem esetén sem térülne meg. (Pedig nekik is csak a sajtóvédelem az egyetlen esélyük a fennmaradásra.)

Az elég lehangoló vitában az egyetlen üdítő pont a rádió elnöknőjének kimagasló szakmai tudása és emberi tisztessége volt. Nem hiába tanácsolták sokan, hogy ne foglalkozzak a politikával, különösen ne a médiapolitikával, amíg teljesen fel nem épülök, hiszen árthat, ha ismét komolyan veszem. Hála Istennek a magyar televíziókban (még a kereskedelmiekben is) nemcsak bulvárműsorok, hanem minőségi ismeretterjesztő programok is előfordulnak. (Csak számomra érthetetlen módon, nem a legmegfelelőbb időpontban.) Nem véletlen az ilyen „tudományos” csatornák egyre nagyobb sikere. Sajnos, újabban ezek is a könnyebb ellenállás irányába mennek el, és a borzongani vágyó vagy vérszomjas nézőket szolgálják ki. (Miért, ők jobb vásárlói a műsorok közben látható hirdetéseknek?) Sajnos például a National Geographic Channel természetfilmjeiben is egyre több a gyilkolás, lehetőleg naturalisztikusan tálalva. Bár a természet nem mindig idilli, de nem biztos, hogy állandóan ezeket a jeleneteket kell kiemelni. Legutóbb az indiai orrszarvúkról szóló filmet néztem, amelyben felfigyeltem egy néhány hetes orrszarvú bébire. Természetesen minden állat kicsinye bájos, de ez a megállapítás az ilyen bumfordi óriások kölykére kevésbé vonatkozik. Ez a példány viszont kitűnt önállóságával, értelmével a bambának és unalmasnak ható társai közül, olyan kedvesen érdeklődő, a felnőttekkel szemben mondhatni bájosan és öntudatosan szemtelen volt, hogy rögtön a szívembe lopta magát. Mondanom sem kell, hogy éppen őt ölték meg a tigrisek, mert „sikerült anyját félrecsalniuk„ és a kicsi védtelenné vált. Ráadásul mutatták a bébi széttépésének jelenetét is. Kellett ez? A normális ember első reflexe az lenne, hogy megakadályozná az ilyen végkifejletet, megmentené a védtelen áldozatot. Sajnos az embernek szörnyű gyanúja támad: mégis igazak azok a pletykák, hogy maguk a filmesek rendezik meg ezeket a jeleneteket, és bizony besegítettek abba, hogy az orrszarvú mama „eltávolodjon„ kicsinyétől. Itthon ennél kevésbé „szenzációs„, de sokkal alaposabb, szakmailag helytállóbb, sőt képileg sokkal esztétikusabb természettudományos és környezetvédelmi filmek készülnek. Sajnos kevesen láthatják ezeket, mert főleg az m2-n és a Dunán láthatóak. Bár eddig is környezetvédőnek tartottam magam, de mára tudom, hogy életben maradásunk egyik legfőbb záloga a tiszta környezet és immár lelkes, sőt harcos környezetvédővé váltam. Két nagy filmélményem volt az elmúlt napokban. Az egyik az ártéri erdőkkel, azon belül is az alföldi árterekkel foglalkozott. Azért is felkeltette figyelmemet, mert a Tisza töltésétől számított 15. házban éltem gyermekkoromban Mindszenten, és később is nagyszüleimnél töltöttem a nyarak jelentős részét. Ezért meghatározó élményem a Tisza-parti ártéri erdő. Ha hazámat tájként kell elképzelnem vagy rám tör külföldön a honvágy, mindig a mindszenti Tisza-part, az ottani göcsörtös fűzfák jutnak eszembe. Azok, amelyek néha teljesen üregesek, és csupán kérgük tartja ágaikat. Szimbolizálva mintegy az élni akarást, azt, hogy nehéz helyzetben is ki lehet harcolni az életben maradást. A film viszont a hegyi szakasszal indít, és nem haladt végig a Tiszán az alsó szakaszig, és nem mutatta kedvenc fűfáimat, mert északabbra más fatársulás a jellemző. Azt viszont most tudtam meg, hogy ezek az ártéri erdők, különösen a kubikgödrök erdőtársulásaiban a trópusokkal vetekedő sűrűségűek.

Kedvenc fámnak a nevét (fehér fűz) és jellemzőit egy másik műsorból tudtam meg. Mercsák László József, a Tokaj-Bodrogzug Tájvédelmi Körzetvezetője mutatta be „birodalmát” a Kilátás a Nagy-Kopaszról címmel.

A 4941 hektár terület 1986-ban lett védetté nyilvánítva. Két nagy területe közül az egyik a Tokaj-Hegyaljához tartozó, zamatos borairól híres Nagy-Kopasz. 513 méteres magasságával az ország egyik legnagyobb kiterjedésű vulkánikus szigethegye. Alapkőzete nagyrészt andezit, amelyre a hegylábi részeken vastag, helyenként 10-30 méter vastagüledékes kőzet, lösz települt.

A tájvédelmi körzet másik területe a Bodrog-Tisza ártér. Növényzetében a morotva tavak hínártársulásai, mocsarak, nádasok, láprétek és mocsárrétek váltakoznak nagy kiterjedésű nedves kaszálókkal, fűzligetekkel.

A tokaji hegy és környéke végül is Magyarország talán leggazdagabb tájvédelmi körzete. A szikes pusztától a gazdag növényzetű löszpusztáig, a mocsaras-vizes élőhelyektől a hegyvidéki tájig szinte minden megtalálható itt. Ráadásul olyan értő és szép magyarsággal fogalmazott kísérő szöveget kaptunk, amelyet átitatott a rajongás. Ha ilyen személyek kezében vannak tájvédelmi körzeteink, akkor örülhetünk. Mivel itt is megtalálható kedvenc fűzfám, Mercsák úrtól megtudtam, hogy rövid ideig (20-30 év) él, de nem vágják ki (Mindszenten is meghagyták őket), mert holtukban, illetőleg haldoklásukban is hasznosulnak. Az állatok nagy csoportját védik, hiszen üregeikben laknak, fészkelnek. Többek között kitűnő fészkelő hellyel kínálják ezek az öreg, göcsörtös, odvas fák a cinegét, szürke légykapót, kerti rozsdafarkút és macskabaglyot, de szívesen raknak rajtuk fészket egerészölyvek, héják, vörös vércsék, sőt fekete gólyák is. Egy természetvédelmi terület értékét nemcsak egyedgazdagsága, hanem ritkaságai is jellemzik. Itt fedezte fel például Kitaibel Pál a magyarnőszirmot és az árterek gyakori védett növénye a kornistárnics és a tiszaparti margitvirág is.

A tavaszi áradások miatt nyár közepéig járhatatlan ártér zavartalan fészkelést biztosít az itt élő rendívül gazdag vízimadárvilágnak. Nagy számban fészkelnek itt réce- és gázlómadárfajok, mint például a természetvédelem jelképévé lett, elegáns megjelenésű nagykócsag, a kisebb termetű, ritkább testvére, a kiskócsag vagy a sásosokban, nedves réteken fészkelő, rejtett életmódú haris, amely nemzetközileg is elismertté tette a Bodrogzugot. 1989-ben fokozott jelentőségű vízimadár-élőhelyként felkerült a nemzetközi ramsari területek listájára is.

Az ember ilyen filmek láttán elcsodálkozik, hogy milyen szép hazánk, és milyen értékek találhatók itt. És bizony az lenne a helyes kultúrpolitika, ha a magyarok előbb ezt ismertetnék, szerettetnék meg, mint a világ más részeinek kincseit. Az is elgondolkoztató, hogy az esztergomi érsek beiktatását egyedül a Duna közvetítette élőben. (Bezzeg más országban.) Az viszont kellemes meglepetés volt, hogy nemcsak protokolleseménynek bizonyult az igen határozott egyéniségnek tűnő Erdő Péter (hiányzott már nagyon ilyen vezető a magyar egyháznak) beiktatása, hanem ideológiai és nemzetstratégiai szempontból is jelentős volt.

„Ez a szék, és annak kiemelkedő történelme meg fogják adni neked a lelkipásztori munka irányelveit, hogy így az Úr üdvösséges ajándékai és a te szolgálatod folytán a hívők bőséges termést hozzanak” – szólt a pápa utolsó mondata az esztergomi érsek kinevezési okiratában.

Az „üzenet” jelentőségét emelte, hogy a pápa az esztergomi egyházmegye ezer évét is kihangsúlyozta néhány mondattal korábban. Mintegy azt „ismerte el” ezáltal, hogy nincs szükség vatikáni utasításokra. Tehát a kereszténység nyugati nemzetközi szervezetének (van keleti is, az ortodox egyház) direktíváira, vagyis a magyar egyház szuverenitásának részleges elvonására, hiszen történelmi tapasztalataiból következően magától is tudja, mit kell tennie. Azért jutnak automatikusan ezek a fogalmak, kifejezések eszébe, mert mostanában főleg a nemzetközi szervezetekhez (NATO, EU) való kapcsolatunk, illetve szuverenitásunk részleges elvesztése az egyik fő politikai vitatéma hazánkban. Az egyházi „megoldásnak” mindenesetre példamutatónak kellene lennie.

Ráadásul, ha a világtörténelem egyik legjelentősebb (ha nem a legjelentősebb) pápája üzeni ezt ilyen hangsúlyosan nekünk, akkor ez nemcsak az egyháznak, hanem az Isten magyar népének is szól. És ha ilyen jelentős történelmi személyiség és ilyen kiemelkedő gondolkodó tartja ilyen fontosnak a nemzeti szuverenitás megőrzését, akkor bizony még hiteltelenebb a hatalmon levő politikai elit ezzel ellentétes politikája.

Volt még egy kontraszt, hiszen János Pál szerint a múlt, illetőleg annak figyelembevétele meghatározó jelentőségű a jövendő alakításában, és Erdő Péter fontosnak látta eme pápai gondolatra felhívni a figyelmet, valamint biztosította hallgatóságát arról, hogy be fogja tartani lelkipásztori tevékenységében. Ez esetben egyre hiteltelenebb a balliberális vélemény- és tematika diktálók szokásos demagógpropagandája arról, hogy ne foglalkozzunk a múlttal, ne törődjünk „maradi” módon a hagyományokkal, csak az általuk vezényelt „modern” jövő a fontos.

Mindenesetre programbeszédében az új érsek foglalkozott az egységesülő Európával is, amelynek szívét kereszténynek határozta meg, és egyértelműen mint a nemzetek Európájáról beszélt róla. Sajnos ezek a gondolatok nem foglalkoztatják a politikacsináló hatalmat.

Azt, amelyik eddig a magyarok és cigányok közötti ellentétek elmélyítésén munkálódott, és most sikerült a cigányok közé is árkot ásnia. Vajon a hazai cigányság hagyja magát megosztani, hagyja, hogy egyik csoportjuk árokba temesse a másikat?