Csalódottság

Kaptam egy levelet Bélától.

Igazság szerint nem Béla írta, hanem másvalaki, pontosabban fogalmazva nem így hívják, de bevallom, kitöröltem a levelét, így ha akarnám, akkor se tudnám megmondani. Nem mintha bármi jelentősége lenne. Szóval írt nekem a Béla.

Nem mondhatnám, hogy szépeket írt. Sértegetett a Béla. Hangvétele támadó volt, olykor trágár, bár a betűket gyakran elrontotta, így vélhetően ivott is, mielőtt nekiült, hogy tolmácsolja érzéseit.

Furák az emberek. Olykor részeg állapotban irkálnak volt szeretőnek – rendszerint hajnalban –, elvált feleségnek, mindenféle exnek, lett légyen az nő, politikus vagy kedvenc gitáros. Ha érdekelne a Béla, akár ki is húzhatnám magam, hogy az exei közé sorolt, de hát a Béla engemet nem érdekel.

„Menjünk el inni.” Ez volt a harmadik mondata, ami annyit tesz, mint hogy „bújjunk ágyba”, csak ugye a népnyelv ezt nem ily veretesen fogalmazza meg. Mert ez sok férfi esetében kb. ennek felel meg. Lényeg, hogy meg akar kapni. Miután hárítottam, csak kibökte a bánatát: „Nem ezért olvastalak 2007-ben.” Majd nyakamba zúdította keservét, hogy a posztjaim „puhultak”, sok a szelfi, meg hogy finomkodom, unja a sznobkodást, nem érdekli a költészet, ehelyett már valamit tenni kéne végre. Tökösen! „Nem ezért olvastalak 2007-ben.”

Érdekelne, hogy mit várt. Én novellista vagyok, nem forradalmár. A forradalmárlétből 30 felett amúgy is ki kell jönni. Aki 30 felett is az, annak ez üzlet és hatalmi játszma. Egyfajta dizájn. Mint a Novák–Dúró házaspárnak. Ha meg nem, akkor súlyos szellemi visszamaradottság.

Szóval, mit várt? Mit várt Béla, és mit vár bárki, aki nem Béla, de lehetne, vagy a fejében fontolgatja, hogy Béla legyen? Valamit intézzek el? Döntsek meg? Álljak oda és jelentsek ki? De durvát ám, keményen, hadd szóljon! Könyvet, azt nem rendelne, hogy a fennmaradásomat segítse. Menjek a barikádra. Helyette. De legalább legyek boldogtalan, és nézzek ki pocsékul, mint ő.