Csodák

Az ember gyermekkorában még elhiszi, hogy a Mikulás létezik, de egy idő után rájön, hogy bizony az a kedves, piros köntösbe bújtatott ember az apu, csak vattából szakállt ragasztott fel, és nem az ablakon vagy a kéményen mászott fel, hanem anyu engedte be az ajtón.

Csodák bizony nincsenek. Ha valaki kinőtt a gyerekkorból, ezt fel kell fognia és meg kell értenie. Amennyiben ez nem történik meg, úgy ujjunkkal rá kell mutatnunk, s így szólnunk: az az ember ott szellemileg visszamaradott. Az az ember bolond. De esetleg így is nevezhetjük: balliberális.

Pedig már a gyermek is ha focizott a grundon vagy számháborúzott, és nem csak képzeletbeli barátai voltak, akkor felfogja – kénytelen felfogni –, hogy a futballt, a számháborút vagy akár a sakkot két kapura játsszák. S ha ezt megértette, nem lesz talán nehéz azt is felfogni, hogy a politikát is. Igen, a politikában is van az egyik csapat, és van a másik.

A modern ember nagy szellemi fogyatékossága – gyermekszinten ragadtsága –, hogy elhiszi, a politikát egy kapura játsszák. Van az egyik csapat, az rohan, szalad, cselez, és mindig az egyik irányba lőnek, meg van a másik csapat, amelyik szintén mindig az egyik irányba lő, de az nem csapat, hanem azok „függetlenek”. Mind-mind egyéniség. Komolyan, mennyire kell gyereknek lenni, hogy ezt az ember elhiggye? Akkor már inkább a Mikulás.

Amikor a Békemenet vonul, az kormánypárti tömeg. Amikor a kormány ellen tüntetnek a Hősök terén, az függetlenek találkozója. Ha egy művész, sportoló, zenész felvállalja, hogy a kormánnyal ért egyet, azt megvették és nyalonc, ha egy művész, színész, közszereplő a kormány ellen emel szót, az független.

Ha egy kegyelmi kérvényt aláír a köztársasági elnök, akkor „pedofilsimogató” – ez is elmebaj, hisz kegyelmet az elítélt bűnösnek adnak, akik közt van ezerféle, és ilyen alapon lehetne az aláíró testisértés-védő, okirathamisító-simogató, betörőbabusgató –, ellenben a pride-on legyen joga bárkinek pucéran rázni a hatéves előtt is.