Csokonai 250

Miközben az év eleje óta – teljes joggal – tele a sajtó Petőfi Sándorral, akinek idén január elsején ünnepeltük a kétszázadik születésnapját, helyenként pedig a csupán három héttel fiatalabb, tehát szintén jubiláns Madách Imre is megkapja a méltó figyelmet, egy másik irodalmi évforduló olyan csendben múlt el, hogy a közönség igazán észre sem vette.

A minap, november 17-én volt 250 éve annak, hogy megszületett a debreceni kirurgus, Csokonai Vitéz József Mihály nevű fia, utóbb a magyar irodalom egyik legszerethetőbb alakja. Hogy Vitéz Mihály a maga személyében mennyire volt szerethető, azt pontosan nem tudjuk, de a költészetében még ma is annyi bájt és szellemet talál az olvasó, amennyit másutt alig. A Petőfi előtti magyar irodalomból azon kevesek közé tartozik, akit ma is a maga örömére, nem pedig műveltségi feladatként olvas az ember. Hányan is vannak ilyenek? Balassi mindenképpen, aztán Berzsenyi, és hát Vörösmarty – több nemigen.

Az irodalomszerető olvasó ma is bosszankodik, miért kellett neki egy áprilisi temetésen megfáznia és abba belehalnia 31 évesen. Örök vesztesége a magyar irodalomnak, hogy csak ilyen kevés idő jutott neki. Mi mindent írhatott volna még, ha mondjuk megéri – ne mondjunk sokat – a hetvenöt évet! Különös, hogy miközben Petőfi alig hét év alatt megírt életművét teljes egésznek érezzük, Csokonaié félbehagyottnak tűnik.

Azért az sem kevés, ami megszületett. Vannak verssorai, amelyeket ha valaki elkezd, szinte minden művelt magyar ember folytatni tudja. Vannak versei, amelyek ismerősként jönnek szembe, az ember, ha valahol találkozik velük, és vannak, amelyeket meglepetten fedez föl minden generáció: nahát, ez milyen jó költő műve! Vannak prózái, amelyekben nem csak az irodalmi ínyenc leli örömét, és ott van a Dorottya, beleolvasva az ember szinte hallja Gobbi Hilda hangját.

Csendben elmúlt az évforduló, de valójában minden év Csokonaié is. Magunkat jutalmazzuk az olvasásával. n