Darufelhő

A városban volt dolgom a héten. Ahogy az Árpád híd előtt leszálltam a villamosról, szándékosan mentem gyalog egy jó darabig. Szükség van a fej szellőztetésére és a mozgásra a rengeteg gép előtti ücsörgés után. Ahogy sétáltam a tavaszi dél­előtt, ahogy tettem egymás után a lábam, csak forgattam a fejem.

Amerre csak néztem, daruk emelkedtek az égbe. Daruk, daruk és daruk. Mindenhol épül valami.

S miközben a nyüzsgő, gazdagodó életet néztem, eszembe jutottak azok az emberek, akik szerint itt minden rossz. „Bezzeg Románia!” Ezt vajon ők nem látják? Nem járnak a városban? Nem látják az építkezéseket, a felújított műemlékeket, a parkokat, kórházakat? Vagy a saját szemüknek sem hisznek, mert nem akarnak, és elfedik szemüket a valóság elől?

Igazából nem értem, hogy miért. Ez valami teljesen beteges állapot. Tizenéves kölyköket még – valahol – megértek. Abban a korban az ember úgy érzi, hogy azt mondani valamire, hogy „nem”, az teljesítmény. Az döfi. Az olyan tiltott és szembenállós, és olyan „én valaki vagyok”. A sok nyárspolgár azt mondja, hogy jó ez a leves, de én nem állok be a sorba, és odavágom: „Pocsék!”

Írd meg a házi feladatodat. „Nem!” Látod, ez a híd itt a Dunán szép. „Ronda!” Anyukáddal elmegyünk színházba, és vedd fel a szép ruhád. „Utálom a szép ruhát, nem megyek színházba, szar a busz, és utálom.” Persze, egyértelmű, a házi feladatot nem tudja megírni, a hidat nem tudja megépíteni, a színházhoz nincs türelme, az üzenetét befogadni lusta, és így részben kompenzálásból mondja azt, hogy „nem”. Mert azt mindig egyszerűbb.

Van egy embertípus, amelyik számára az „itt minden szar” érzést kisugározni felnőttkorban is akkora boldogság és kéj, hogy ezen kívül semmi nem számít neki.

Nemsokára jön az európai parlamenti választás, és szavazzunk oda, akik szerint az a jó, ha daruk emelkednek, és óvakodjunk azoktól, akik ha meglátnak egy gyönyörű festményt, megvetőn köpnek, és ezt mondják: „Ez szar!”