Az elmúlt évek Magyarországgal kapcsolatos európai vitái papíron a jogállamiságról szóltak, ugyanakkor a hazánkkal szemben kritikus progresszív erők ezzel egyszerre a demokrácia hiányát is rendszeresen felrótták nekünk, magyaroknak. A Gwendoline Delbos-Corfield zöldpárti EP-képviselő nevével fémjelzett jelentés elfogadásakor ki is mondta hivatalosan az Európai Parlament, hogy Magyarország már nem demokrácia, hanem „választási autokrácia hibrid rezsimmel”. A történet egyszerre komikus és tragikus. Bár politikai állásfoglalások megfogalmazása politikai testület részéről nem meglepő, mégis elképesztő szerepzavarra utal, hogy az egyetlen elfogadható igazság kimondójaként tekint magára a baloldali többségű EP.

Nem mellékes az sem, mennyire nem támasztható alá mindez tartalmi értelemben: itthon minden demokratikus szokás és intézmény annak rendje szerint működik, rendszeresen választásokat tartanak, és a győztes alakíthat kormányt, illetve vezetheti az adott települést. Kár is erről vitát nyitni.

Hirdetés

A hazai és európai baloldal kényszert érez arra, hogy folyamatosan valamilyen tudományos vagy legalább annak hangzó definíciót alkosson a magyar politikai berendezkedésre. A friss EP-jelentés is illeszkedik ebbe a képbe, és csak annyi újítással szolgál, hogy kombinálja az évek óta tartó korosztályos megyei szóvirágalkotó verseny eddig két legjobb helyezett megoldását. A tudósok még nem állapították meg, hogy mindez miért hasznos bárkinek is, de lendüljünk is túl ezen. Nem a mi dolgunk kitalálni.

A folyamatos vádaskodások árnyékában ugyanakkor érdemes eltöprengeni azon, hogy mit is jelent ma, a XXI. század elején demokráciáról, demokratikus elkötelezettségről beszélni. Bár a kérdésnek önmagában nincs sok értelme, hiszen nemcsak az időpont, de a helyszín is befolyásolja a választ. Ugyanis minden országban más és más demokratikus hagyományok uralkodnak, így igen nehéz összehasonlítani és osztályozni a demokráciákat. Ezért is bátor a baloldal erőltetett tudományoskodó meghatározásbajnoksága.

Vannak országok, ahol kétkamarás a parlament, máshol egy. Vannak országok, ahol gyakran tartanak népszavazást (Svájc), máshol még csak nem is ismeri ezt az intézményt az alkotmány (Németország). Vannak országok, ahol arányos a választási rendszer (Hollandia), máshol többségi (Egyesült Királyság), megint máshol a kettő között félúton találták meg a megoldást (Olaszország). Mindez pedig csak néhány példa arra, hányféleképpen lehet demokráciát szervezni, amiből talán kiviláglik, mennyire összehasonlíthatatlan helyzetekről van szó.

Van azonban napjainkban egy sokkal érdekesebb, ráadásul összehasonlításra is érdemesebb folyamat. Függetlenül ugyanis attól, hogy melyik országban milyen a demokratikus rendszer szervezete és működése, a progresszív elit mindenhol tendenciózusan törekszik arra, hogy a nép, az egyszerű emberek helyett a bölcsek, a „szakértők”, a kevesek döntsék el a fontos kérdéseket. Így történt például az is, hogy több helyen (USA, Ausztria) alkotmánybírósági döntéssel vezették be az azonos neműek házasságát. Gondoljunk bármit erről a kérdésről – mi a magyar jobboldalon elutasítjuk, de vannak az elképzelésnek támogatói is –, az kevéssé vitatható, hogy ez olyan alapvető fontosságú társadalompolitikai kérdés, amelynek megvitatása és eldöntése is a népképviseleti szervekre tartozik. Legalábbis demokráciában. Ugyanígy az Emberi Jogok Európai Bírósága is számos ügyben folytat olyan gyakorlatot, amellyel a nemzetállamok és azok választott vezetői kezéből vesz ki hatásköröket, illetve próbálja döntési lehetőségeiket jelentősen szűkíteni. Az elmúlt években talán a migrációs kérdésekben hozott ítéletek a leginkább vérlázítók. Lényegében bármit tesz egy migrációt ellenző nemzetállam, a strasbourgi bíróság mindenre rá tudja mondani, hogy sérti az emberi jogi egyezményt. Olyan jogértelmezés alakult ki, amelynek alapján lényegében csak a nyitott határok politikája lehet jogszerű, minden más tilos. Ez érdemben szűkíti a demokratikusan megválasztott nemzetállami vezetések döntési lehetőségeinek körét, így árt a demokráciának.

A progresszívok tehát népképviselet helyett politikai kérdésekben is a szakértők és bíróságok döntéseinek érvényesülését kívánják. Ideológiájuk szerint a fejlődés folyamatos és elkerülhetetlen, ha pedig valaki nem ujjong a szerintük egyedül üdvös irány láttán, az nem érti a világot és szembemegy a törvényszerűségekkel. Szerintük csak nekik lehet igazuk, és nem fér bele mindebbe holmi demokratikus vita, ahol akár a konzervatív polgárok is véleményt nyilváníthatnak.

A fentebb bemutatott folyamatok pedig továbbra is zajlanak. Az Európai Unió Bírósága is egyre abszurdabb jogértelmezésekkel áll elő: nemrégiben például kimondta, hogy a szabad mozgáshoz való jogból az is következik, hogy az egyik tagállamban azonos neműek között megkötött házasságot minden tagállamban el kell ismerni. Logikus, nem? Sérti a szabad mozgáshoz való jogot, ha egy állam csak a férfi és nő közötti házasságot ismeri el. Ezzel két legyet üt egy csapásra a bíróság. Egyrészt kiveszi az amúgy tagállami hatáskörbe tartozó családpolitika alakítását a nemzetek, másrészt a döntést a demokratikusan megválasztott szervek kezéből.

Érdekes módon tehát éppen azok támadják Magyarországot a demokrácia leépítésével, akik egyébként szánt szándékkal az elit kezébe szeretnék helyezni a döntést a többség helyett. S pont az antidemokratikus tendenciákkal vádolt Magyarországon látjuk azt, hogy nemcsak választásokon, hanem azok között is becsatornázzák a döntéshozók az emberek véleményét. Ennek pedig a népszavazások mellett a nemzeti konzultáció a legfontosabb eszköze.

Az elmúlt évtizedben szinte minden alapvető fontosságú kérdésben kikérte az emberek véleményét a kormány a konzultáció segítségével. Így többek között a betelepítési kvóta, a genderlobbi és a koronavírus utáni újraindítás kapcsán is, most pedig a brüsszeli szankciós politika a téma. Talán nem hangsúlyozzuk eléggé a közbeszédben, mekkora jelentősége van ennek az intézménynek. Itt ugyanis éppen arról van szó, amiről a progresszívok hallani sem akarnak: bárki beleszólhat a legfontosabb kérdésekről szóló döntéshozatalba. S mindez nem csak a kötelező minimum szintjét éri el, azaz nem csak a négyévente tartott választásokon van rá lehetőség. A nemzeti konzultáció a választások közötti demokratikus folyamatok legfontosabb sarokköve, ami minden eddigi alkalommal milliós nagyságrendű embert vont be a politikai folyamatok alakításába.

Már fentebb is kifejtettem, hogy nem tartom értelmesnek a demokratikus országok minősítgetését, sorrendbe állítását azon az alapon, hogy melyik mennyire demokrácia. Most sem szeretnék semmilyen sorrendet felállítani, ugyanakkor azt talán mégis hasznos lehet leszögezni, hogy a demokratikus berendezkedés némileg egészségesebben működik abban az országban, ahol nemcsak a választási kampányokban, hanem két kampány között is fontos a választópolgárok véleménye.

Manapság a konzervatív és a progresszív erők között tehát nem csupán világnézeti szembenállás tapasztalható. Abban az alapvető kérdésben sincs ugyanis egyezés, hogy a polgárok bevonása a döntéshozatalba minél szélesebb vagy minél szűkebb körben történjen-e. Legitim amellett érvelni, hogy ne a nép, hanem a szakemberek döntsenek el fontos politikai kérdéseket. Legitim, csak éppen nem demokratikus. Aki hisz a demokráciában, az megkérdezi az embereket, és nem csak négyévente.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk