Devirilizáció: a fehér férfiasság felszámolása
A fehér férfi már nem képes megvédeni önmagát és családját a „migráns” fedőnevű idegen gyarmatosítóktól.
A második világháború vége óta folyamatosan csökken a férfiak tesztoszteronszintje. Nyugaton évente egy százalékkal, ami azt jelenti, hogy a mai nyugati férfiaké alig egyharmada a háborús nemzedékhez tartozókénak. Ez valóban súlyos közegészségügyi probléma, és ha a kormányok nem beszélnek róla, és nem is próbálják megoldani ezt a válságot, az nyilvánvalóan azért van, mert az elnőiesedett és gyönge fehér férfi tökéletesen megfelel nekik. Az ilyen férfi ugyanis nem lázad fel, és birkaként hagyja magát eltaposni ellenségeitől.
Most akár visszamehetnénk egészen a fehér emberiség elkorcsosulásának gyökeréig, a „gyűlöld önmagadat és a családodat” (vagyis a hozzád hasonlókat), de „szeresd embertársaidat” (vagyis az idegeneket) teológia elhatalmasodásáig, mindazzal, ami pusztítást az európai lélekben és az európai életekben végzett.
Az is elég azonban, ha az első világháborúra emlékezünk, erre az ipari méretű tömegmészárlásra, amelyben likvidálták a benne részt vevő nemzetek alfahímjeinek többségét. De még mindig maradt belőlük, és mivel ezek azzal fenyegették őket, hogy újraalapozzák a nemzetekre épülő, erős Európát, egy újabb világégést finanszíroztak ugyanazok, pedig időközben a maradék elitek és harcosok jó része már felmorzsolódott a bolsevista szörnyeteg elleni harcban. Így aztán a második világháborúban is megtizedelték egymást a fehér nemzetek, a vesztesek közül pedig sokan megismerhették a győztesek „igazságszolgáltatását”. De még mindig maradtak túlélő harcosok, akiket aztán elküldtek a világ távoli helyeire (Korea, Indokína, Algéria, Kongó stb.), hogy védelmezzék a kapitalisták gyarmatait.
Ezalatt Európában az önostorozás, az önvád és a bűnbánat pedagógiai módszerével folyamatosan etnomazochizmusra hipnotizálják az emberanyagot, hogy még csak véletlenül se születhessen újjá egy (arabverő) Martell Károly vagy egy (törökverő) Hunyadi János, spirituálisan pedig lenyomták a torkán a katasztrofális következményekkel járó Vatikán 2.0-t, kipurgálva belőle a keresztes (értsd: harcias) szellemiség maradványát is. Ekkor fegyverek, egyenruhák és látszólag erőszak nélkül, lassanként és egyre inkább, elfoglaltatták a vén Európát bamba és brutális barbár hordákkal, amelyek tönkretesznek és bemocskolnak mindent, amihez csak hozzáérnek, és mindezt a legcsekélyebb ellenállás nélkül, mert a fehér férfi már nem tud harcolni. Már egy nyulat sem képes megölni, a vér megijeszti, hát még egy barbár, aki megerőszakolja a szerelmét, a lányát vagy az anyját…
Nemzedékek során át pusztították a szüntelen antirasszista propagandával az európaiak idegrendszerét – amit a túlzott alkoholizálás már amúgy is kikezdett –, mára pedig gyakorlatilag teljesen felőrölték: az európai átlagember már csak egy szibarita váz, nyers hús és a konzumidiotizmus kotyvaléka. Amint megpendítjük neki, hogy talán ideje lenne hazazsuppolni az egzotikus megszállókat, akik mindennap egyre inkább felfedik hódító szándékaikat, hacsak nem akarunk eltűnni, vagy vízhordóként szolgálni nekik, rettegő tekintetekkel találkozunk, mintha csak egy őrülttel állnának szemben, közben abban, ami még az agyukból maradt, „a fehér ember egyetemes kizsákmányoló… Európa bűnös földrész…” és hasonlók pavlovi reflexválaszai zakatolnak.
A fehér férfi már nem képes megvédeni önmagát és családját a „migráns” fedőnevű idegen gyarmatosítóktól, mert a kultúrmarxista társadalommérnökség 75 éve tartó szüntelen agymosása mára csaknem teljesen devirilizálta. Az intézményesített homofília, a női álemancipáció feminista hulláma, a nagycsalád ideológiai elutasítása, a natalitás összeomlása, a néger ad nauseam idealizálása, a rasszkeveredés gátlástalan reklámozása, a harcias értékek elvetése, az erő és a hatalom esztétikájának gyűlölete és az általános gyávaság a folyamat csupán néhány jellemző tünete.
Szembesülve az agresszív férfiasságot mindenek fölé helyező iszlámmal, a fehér férfiak morálisan lefegyverzettnek és komplexusosnak érzik magukat, hiszen korszakunk egész koncepciója, amely a törvényhozótól, a közoktatástól, az egyháztól és a médiától ered, a „fasiszta brutalitással” azonosított maradék férfiasság felszámolására törekszik. Ezzel szemben a devirilizáció úgymond a kifinomult erkölcsök, a civilizáltság és a polgári lét jele lenne, egy olyan társadalom képmutató diskurzusaként, amely egyre mélyebbre süllyed a hedonizmusba, a dekadenciába és a zsarnokságba. A narcisztikus individualizmushoz és a (vér)közösségi érzés elvesztéséhez is kötődő általános és egyre fokozódó férfiatlanodás megbénítja a bevándorló megszállókkal és őshonos kollaboránsaikkal szembeni ellenállást, ugyanakkor megmagyarázza a migránsbűnözés elleni erőtlen fellépést, a fehérek etnikai szolidaritásának hiányát a színes bőrűekkel szemben és a tőlük való patologikus rettegésüket. Márpedig minden nemzet történelmi túlélésének a férfiasság az alapfeltétele.
A történelem nagy vesztese a fehér bétahím, aki stréber igyekezetében, hogy megfeleljen a korszak ideológiai elvárásainak, feministábbnak mutatkozik még a feminista nőknél is, önként hajtja fejét a feminista béklyóba, és ezzel aláírja a saját halálos ítéletét. Valójában természetes szelekcióról van szó. Miközben ugyanis Hollywood és a média feminista maszlaggal eteti a fehér férfiakat, a fehér nőket teljesen lenyűgözi a néger–arab import macsók elemi brutalitása, és csak megvetést éreznek mentálisan kasztrált és egyre nőiesebb fehér férfitársaik iránt. A kortárs nők nagy többsége a jelen pillanatnak él (akárcsak egyébként a négerek). Nem aggódnak túlzottan a jövőjük miatt, mert a nőket, akik végeredményben a győztesnek szánt trófeák, nem fogják megtizedelni a Nyugaton előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező faji polgárháború erőszakában, ellentétben az elözönlött európai civilizáció őshonos férfijaival. Faji polgárháború? Erről legközelebb lesz szó, régi ismerősünk, Guillaume Faye legújabb könyve alapján.
