Diktatúra

Egy emlék.

Mindig este indultunk fújkálni a lakótelepen. Én, Bánki meg a Szomszéd, aki azért kapta ezt a nevet, mert a szomszéd lépcsőházban lakott. Ha az ember under­ground zenész, akkor a festékszóróval falra firkálás a státussal együtt járó dolog. A kiírandókat mindig két csoportra osztottuk. Egyik volt a zenekar népszerűsítése, a másik meg a rendszerellenes feliratok. Mert az underground és az antikommunizmus egykor kéz a kézben járt.

Fura lény az ember. Most, amikor egy ilyesfajta cselekedet véghezvitele legfeljebb pénzbírságot vonna maga után, valahogy eszembe sem jut. Akkor az iskolából is kicsaphattak volna, és a szüleimnek is kellemetlensége származhatott volna belőle. Lássuk be, az eltelt évtizedek és a kor minden bizonnyal szerepet játszhat ebben.

Miután kiirkáltuk a környékre, amit akartunk, szépen elballagtunk haza, szívünkben a reménnyel, hogy oroszórán másnap nem lesz feleltetés. Következő nap gyűltünk össze Bánkinál, hogy megbeszéljük a tegnapi hősi tettet, illetve hogy a zenekarral hogyan tovább. A szomszéd szobában az apja hallgatta a rádiót. Mindig hallgatott valami zenét, mert zavarta a jelenlétünk, s míg lelkesen ecseteltük dicső tettünket, áthallatszott a Személyi igazolvány, Bródy János dala.

Egyszer csak csengettek. Lépteket hallottunk, Bánki apja kiment, halk beszédfoszlány, majd a léptek ismét közeledtek. Az ajtó kinyílt, s az apa állt ott két rend­őrrel. „Valaki az éjjel kifújkálta a házfalra, hogy A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong. Nem tudjátok, ki lehetett? Nem láttatok valami gyanúsat?” Összenéztük, zavartan hümmögtünk, ráztuk a fejünk, majd a léptek megindultak kifelé, s felcsendült a Földvár felé félúton.

Olvasom, hogy Bródy János szerint akkor lesz demokrácia Magyarországon, ha az egyik számát játszani fogja az állami rádió. Hát, nem tudom. A Retro Rádió ma is egy csomó dalt tart műsoron tőle, a Duna TV pár hete adta le az István, a királyt. Tőlem még soha nem játszottak semmit. Biztos mert diktatúra van.