Bejárta a sajtót a hír, hogy egy nagykanizsai matektanár, akit addig mindenki kedvelt, az egyik tizenegy éves diákját az órán megütötte. A gyerek anyja szerint a fia az órán dudorászott, a tanár odament, megrángatta a füleit és tarkón vágta.

Hirdetés

Ezért tanítás után a gyerekkel orvoshoz mentek látleletért (nyolc napon belül gyógyulónak bizonyult a sérelem), majd a tanárt följelentették a tankerületnél. Ennek nyomán a rendőrség „bántalmazás bűntett gyanúja miatt” nyomozást kezdett. A tanárt fölfüggesztették.

Csakhogy a többi szülő a tanár melletti aláírásgyűjtésbe kezdett, egy nap alatt össze is gyűlt háromszáz támogató aláírás. Valószínűleg tudtak valamit, amit sokan a konkrét eset ismerete nélkül is sejtünk. Azt ugyanis, hogy mára alig elviselhető méreteket öltött az iskolás gyerekek fegyelmezetlensége. A közoktatásban dolgozó tanárok bizalmas, családi körben, ahol nem kell retorziótól tartaniuk, elképesztő történeteket mesélnek a diákok korábban elképzelhetetlen viselkedéséről. És persze hogy nem a gyerekek a hibásak, hanem részben a szülői minta, amit otthonról hoznak, részben pedig az a gyakorlat, hogy a szülők egyre nagyobb hányada azonnal a gyereke mellé áll és a tanárt hibáztatja, ha az fegyelmezni próbál.

Szó sincs arról, hogy mindez speciálisan magyar jelenség volna. Dél-Koreában nemrég össznépi fölháborodás, százezres tüntetés követte, amikor az elfogult szülők sorozatos följelentésekkel és zaklatásokkal öngyilkosságba kergettek egy 23 éves tanárnőt. A fölháborodást éppen az fűtötte, hogy a sokadik esetről volt szó. A kormány végre lépéseket ígért a tanárok megvédésére a szülői zaklatástól.

Mindenki érzi, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Sok szülő kicsi zsarnokokat nevel, és senkit nem vigasztal, hogy maguk is belerokkannak. Nem kívánom vissza a körmöst, de ennek így nem lesz jó vége. Tanári tekintély nélkül nincs jó iskola, csak gyermekmegőrző, ahol kiégett tanárok próbálják túlélni a napokat, és elvergődni valahogy a nyugdíjig.

Korábban írtuk